Az alábbiakban a facebook oldalamon közzétett, A szegény csizmadia és a szélkirály című meséhez szeretnék néhány értelmezési támpontot adni (aki nem olvasta a mese szövegét, ezen a linken hozzáférhető).
A szegény ember, amint erre több meseelemzésemben (pl. Az égig érő fa kötetben elemzett A kerek kő című mesében vagy még részletesebben Az élet vize Világszép Ilonkájában) rámutattam, legtöbbször a szellemi embert jeleníti meg, akinek semmije sincs ( = semmihez sem kötődik) a világban, viszont rendelkezik a tudat valódi természetének tisztaságával és a birtoknélküliség szabadságával. Ez teszi lehetővé számára a szabad átjárást a magasabb világokba, amely képességgel hősünk is rendelkezik, hiszen egy hétköznapi halandó aligha juthatna tetszése szerint a Szélkirály színei elé. A sok gyermek motívuma a szellemi embernek arra a fajtájára utal, aki számos lényért felelősséget vállalva fáradozik mások jóllétéért és üdvéért; ő a buddhista eszmerendszer bódhiszattvája. A mese ama kitétele, hogy a gyermekek száma meghaladja a rosta lyukainak számát, világossá teszi, hogy itt nem lehet szó vér szerinti gyermekekről, hanem mindazokra a lényekre vonatkozik, akiket a sors rostája odaengedett a szegény ember körébe, sőt még ezen túliakra is.
Az is hamar kiviláglik, hogy ez a világi javakban szegény bódhiszattva nem tartozik a racionális, tervszerűen építkező, az életet rendszerbe szervező menedzser típusába. Annak ellenére, hogy a kézműves kaszton belül elitnek számító szakmája van, amely kiemelt jövedelmet biztosíthatna számára (vö. a csizmadia hivatásról szóló rövid ismertetéssel), nem tudja magát sikeresen értékesíteni a munkaerőpiacon. Gyermekei jóllétéért valójában nem is munkával, hanem az éj és nap egyesítésével, vagyis a sötétség-világosság kettősségének folyamatos feloldásával fáradozik: az elhomályosult tudat éjszakájába is beviszi az éber tudatosság nappali világosságát. Nem a mérhetőben, hanem a mérhetetlenben él, s a világi emberek számító és különbséget tévő kapzsiságával szemben az a fajta egy-ügyűség jellemzi, amelyről Máté Evangéliuma (18:3) ezt mondja: "Bizony mondom néktek, ha ... olyanok nem lesztek mint a kis gyermekek, semmiképpen nem mentek be a mennyeknek országába". Ez az egy-ügyűség magyarázza, hogy a Szélkirály az ajándékok ismétlődő elveszítése ellenére sem vonja meg tőle kegyeit, sőt még a magától püfölő botocska ébresztő dorgálását is oly bölcs és együttérző körültekintéssel bocsátja rá, hogy az visszaszerzi hősünk számára összes elveszített kincseit. Komájának ugyanis nem hiúsága vagy más emberi gyarlósága, hanem inkább naiv, megfontolás nélküli bizalma miatt kotyogja ki állandóan titkait.
A mese lényegi mondanivalójához azonban a "szél" mibenléte adja meg a kulcsot. A történetből világossá válik, hogy a hétköznapi tudat racionális és számító rendje csak szűk korlátok között irányíthatja sorsunkat. Hiába reményeink és terveink igyekezete: javainkat, találkozásainkat, életünk fordulatait a szél fújja szét vagy hordja össze szabadon. "A szél fú, ahová akar, és annak zúgását hallod, de nem tudod honnan jő és hová megy" (János Evangéliuma, 3:8). Ha abból indulunk ki, hogy a mesében minden rólunk szól (vö. Az égig érő fa bevezetője), akkor a szél is tudatunk természetének egy aspektusa. Az indiai hagyomány ezt a tudat dinamikus oldalával, a pránának nevezett életenergiával azonosítja, melynek szinonimájaként gyakran használja szó szerint is a "szél" (váju) kifejezést. A belső szeleket a mitológiában a Rudra szellemek személyesítik meg, akiknek királya maga Siva, a jóga ura, az energiák örvénylésének rendíthetetlen nyugalmú, kimozdíthatatlan középpontja, az eszmélet végtelen világossága és üressége. Ő a nagy feloldó, aki a folyamatos elmúlásban megsemmisít minden világi értéket, cserébe viszont, ha megértjük a halál üzenetét, reánk ruházza a szellemi élet kimeríthetetlen kincseit. Életünk fáradságos munkával felhalmozott javait, amit a véka liszt jelképez, egyetlen fuvallatával söpri szét bármely pillanatban a semmibe, ám ha ismerjük a Szélkirályhoz vezető utat, megkaphatjuk tőle cserébe az arany ( = szellemi Nap-természetünk) és az igazi élet ( = mennyei táplálék) kimeríthetetlen forrását, amit az aranyat hullajtó bárány, illetve a terülj-terülj abrosz jelképez.
A belső szelek tartják mozgásban a megismerés szakadatlan áradását, ami maga az élet, s formálják sorssá észleléseink tartalmát a karma mintázataiban. Ugyanezek a szelek gerjesztik másfelől az eszméletet is, lelki életünk és éberségünk alapját ( = Szentlélek), amelyben a tapasztaláson keresztül öntudatra ébredünk. A csizmadia és a szélkirály meséje végső soron a szellemi ember és Isten, az indiai hagyomány nyelvén a jógi és Siva találkozásáról szól. A hőst a nehezen megszerzett világi vagyonának elvesztése, a mulandóságra való ráébredés sarkallja a sors energiáit mozgató hatalom, a Szélkirály megkeresésére, akitől cserébe a szellemi javak realizálására szolgáló módszereket kap. A bárány, az abrosz és a bot a belső szelek megszelídítésére és irányítására szolgáló gyakorlati módszereket – a pránájáma vagy vájujóga technikáit – jelképezik, melyek megajándékoznak minket ezekkel a kincsekkel. A bárány ezen túlmenően a jámborság és a hit, az abrosz pedig a szemlélődő-befogadó meditáció szimbóluma. A megidéző ráolvasás, a misztikus mantra mindegyik módszer sarokköve: a mantrajóga a lelki energiák megszelídítésének és szellemi élményekké történő transzformálásának legfontosabb eszköze. A magától püfölő bot a gyors ritmusú tűzlégzés (kapalabhati) széljóga-technikájának szimbóluma. Ennek erőteljes tisztító hatására van szükség ahhoz, hogy a csizmadia alakjában megjelenő, kissé szeleburdi jógi megszüntesse elméje szétszórtságát, ami miatt korábban folyton elhagyta meditációja gyümölcseit, a valódi természetére eszmélés belső kincseit.
Itt a vége, fuss el véle!
