Volt egyszer egy szegény ember, akinek annyi gyermeke volt, mint a rosta lika, még eggyel több. Hol volt mit egyenek, hol nem, s a szegény embert vetette fel a bú s a gond, hogy mit tudjon csinálni ezzel a sok gyerekkel. Eleget mondta nekik, menjenek szolgálatba, de egyik restebb volt a másnál, mind az apjára tátotta a száját. No, mégsem úgy volt egészen. A legkisebb ügyibevaló legényke volt, nem nézhette, hogy a testvérei egész nap ácsorognak, ő bizony – azt mondta az édesapjának – elmegy világgá, s addig meg sem áll, míg valami jó helyet nem talál. A szegény ember bezzeg nem bánta, hadd menjen: eggyel kevesebb kenyérpusztító lesz a háznál.
Elment a legkisebb legényke, ment, mendegélt hegyeken-völgyeken által, s estére kelve egy faluba ért. Ott megtudta, hogy van a faluban egy erős gazdag ember, akinek annyi juha van, mint égen a csillag, s most éppen pásztort keres a nyáj mellé. Ment egyenest a nagy juhosgazdához, s elémondta, hogy mi jóba jár.
– Éppen jókor jöttél – mondá a gazda –, mert elcsaptam a juhászomat. Hát, hallod-e, én felfogadlak, s ha egy esztendeig hűségesen őrzöd a juhaimat, bizony meg nem bánod.
Megalkudtak, hogy ha esztend' ilyenkor a nyájból egy sem hibádzik, ad egy aranyszőrű bárányt: abból megélhet úrimód, míg a világ s még két nap.
– Itt a kezem, nem disznóláb! – mondá a legény, s kezet csaptak magyarosan.
A juhosgazda adott neki egy szépen szóló furulyát, jól feltarisznyáltatta, s a legény kihajtá a nyájat a rétre.
Közmént legyen mondva, a juhosgazdánál három nap volt az esztendő, de még eddig nem akadt legény, aki az esztendőt kiszolgálta volna, mert éjjel-nappal talpon kellett lennie, s ha csak behunyta a szemét, annyi juh hibádzott a nyájból, hogy egy szegény embernek elég lett volna egész életére.
No, ez a legényke bezzeg nem aludt el. Mikor egy kicsit elálmosodott, elévette szépen szóló furulyáját, fújta, fújogatta, s hát, Uram, Teremtőm, amennyi juh, mind táncra kerekedett. Az aranyszőrű bárány el nem maradt tőle, ez mindig előtte táncolt, de olyan szépen, olyan módosan, hogy csupa csuda.
Mikor letelt az esztendő, szépen hazahajtotta a nyájat, a kapu előtt elévette szépen szóló furulyáját, fújta, fújogatta, s a juhok táncolva mentek bé az udvarba. Ott állott a gazda az udvar közepén, s számolta a juhait, de csak úgy csillogott a szeme, mikor látta, hogy egy sem hibádzik a nyájból.
– No, te legény – mondá –, megöregedtem, kenyeremnek javát megettem, de még ilyen szolgám nem volt. Neked ígértem, neked is adom az aranyszőrű bárányt, legyen rajta szerencséd.
Hej, örült a legény, örömében nem találta helyét. Elbúcsúzott a gazdától illendőképpen, s ment az aranyszőrű báránnyal hazafelé. Mentek, mendegéltek, szépen lassan eregéltek, s estére egy faluba értek. Ott a legény szállást kért egy jó gazdaembernél, aki azt mondta:
– Istené a szállás, kerüljön beljebb, öcsémuram!
Bement a házba, de magával vitte az aranyszőrű bárányt is. De nézték, csodálták a bárányt! Különösen a házi leány nézte, csodálta sokáig, egész éjen be nem tudta hunyni a szemét, mind az aranyszőrű bárányról gondolkozott. Addig s addig gondolkozott, hogy fölkelt az ágyból, s szépen a bárányhoz orozkodott.* Gondolta, hogy míg a legény alszik, kiviszi a bárányt, s valahol eldugja. No hiszen, ezt jól elgondolá, mert ahogy a kezét rátette, a bárány szőrére ragadt egyszeribe. Oda bizony, mind a két keze. Eközben hajnalodott, s a legény fölébredt. Látja, hogy a leány a bárány hátához van ragadva, gondolkozott, hogy mármost mit csináljon. Ő bizony továbbmegy a báránnyal, s hadd jöjjön vele a lány is.
Hát úgy is tett, s ahogy kiértek az utcára, elővette szépen szóló furulyáját, s fújta, fújogatta. Hej, láss csudát! táncolt a bárány, bárány hátán a leány, hogy csak úgy porzott belé az utca. Meglátja ezt egy asszony, aki éppen akkor vetett be kenyeret a sütőkemencébe, kiszalad a sütőlapáttal, üti a leányt, s szidja éktelenül:
– Nesze, nesze, te világ bolondja! Nem szégyelled magad leány létedre?! Nesze, nesze!
Hiszen nem sokáig szidta, verte, mert egyszerre csak a lapát a leány hátához ragadt, lapát nyeléhez az asszony, s a legény csak fújta tovább, fújogatta szépen szóló furulyáját. Táncolt nagy begyesen elöl a bárány, bárány hátán a leány, leány hátán a lapát, lapát nyelén az asszony, úgy mentek végig az utcán.
Ahogy a templom elé érnének, éppen jön ki a templomból a pap, s utána a sok nép. Kacagtak a népek, de a pap erősen megbotránkozék, hogy az ünnepnapot így meggyalázzák, odaszalad, s üti az asszonyt a pálcájával. De csak egyszer ütött rá, a pálca az asszony hátához ragadt, a pálca végéhez a pap, s az is táncolt a többi után.
A vénasszonyok összeverték a tenyerüket, s elkezdettek kiabálni, jajgatni:
– Jaj, jaj, még elviszik az aranyszájú papunkat, ne hagyjuk, emberek, asszonyok!
Nosza, utána az egész falu népe, megfogják a papot, hogy visszahúzzák, de ahogy rátették a kezüket, sorba mind odaragadtak. A legény pedig fújta tovább, fújogatta szépen szóló furulyáját, s táncolt a bárány, bárány hátán a leány, leány hátán a sütőlapát, lapát végén a sütőasszony, sütőasszony hátán a pálca, pálca végén a pap, pap után az egész falu.
Így értek egy városba. Ez éppen a király városa volt. Ott a legény betért egy korcsmába, tarisznyába tette a furulyáját, hadd pihenjen egy kicsit a bárány, báránnyal az egész falu.
Kérdi a korcsmárost:
– Miféle város légyen ez?
Mondja a korcsmáros:
– Ez a király városa.
Szóból szó kerekedik, s a korcsmáros elmondja, hogy a király erősen szomorú, mert van egy szépséges leánya, aki még soha nem nevetett. Kihirdette az országában, hogy annak adja a leányát, aki meg tudja nevettetni, de még eddig hiába próbálkoztak, a királykisasszony olyan szomorú, mint a háromnapos esős idő.
"No – gondolá a legény –, szerencsét próbálok, hátha én meg tudom nevettetni."
Ment a király udvarába, mellette a bárány, bárány után az egész falu, de az utcán nem táncoltatta őket. Béjelenteti magát a királynál, s elémondja, hogy ő megpróbálná, hátha meg tudná nevettetni a királykisasszonyt.
– Jól van, fiam – mondá a király –, próbáld meg, de ha meg nem nevetteted, karóba húzatom a fejedet.
– Egy életem, egy halálom, akárhogy lesz, megpróbálom – mondá a legény –, csak a királykisasszony álljon ki a tornácba.
Azzal lement az udvarra, a király pedig kiállott a leányával a tornácra, s úgy várták, hadd lám, mit tud a szegény legény.
Hiszen mindjárt megmutatta, hogy mit tud. Csak elévevé szépen szóló furulyáját, fújta, fújogatta, s – uccu neki bolond eszed, ami volt is, mind elveszett! – táncolt a bárány, bárány hátán a leány, leány hátán a sütőlapát, lapát nyelén a sütőasszony, sütőasszony hátán a pálca, pálca végén a pap, a pap után az egész falu.
No, ilyen táncot még nem látott a világ, kacagott a király, de hát még a leánya! A könnye is kicsordult, s csengett a palota a kacagástól. A bárány erre még nagyobbakat ugrott, s egyszerre csak levált a hátáról a leány, leány hátáról a lapát, lapát nyeléről a sütőasszony, asszony hátáról a pálca, pálcáról a pap, papról az egész falu, s úgy táncoltak egyesben.
Most meg a király kezdett könyörögni, hogy ne táncoljanak már többet, mert ő is meghal, a lánya is meghal a sok kacagásban. No, ha úgy, hát a legény eltette a furulyáját, s egyszeriben vége volt a táncnak.
– Hallod-e, te juhászlegény – mondá a király –, a leányomat megnevettetted, hát neked is adom, s vele fele királyságomat.
A papot ott tartották, az mindjárt össze is adta a fiatalokat. Ott maradt a falu is az udvarban, s úr lett még a cigányból is. A juhászlegényből lett király egyszeriben hatlovas hintókat küldött az apjáért s testvéreiért is. Ezekből is mind nagy urak lettek.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
_________________________________________
Forrás: Magyar Mese- és mondavilág I. A csodaszarvas. Mesélte: Benedek Elek. A szöveget gondozta és a Szómagyarázót írta: Kovács Ágnes. Budapest, 1901.
Magyar Elektronikus Könyvtár, http://mek.oszk.hu/04800/04833/
