A strandoláshoz ezekben a napokban kevéssé kedvez az időjárás, bőségesen kárpótolhatjuk azonban magunkat egy egészen különleges művészeti élménnyel: az Operaházban ma (2013. június 26-án) volt Jean-Philippe Rameau francia barokk zeneszerző első operájának premierje.
Egy rövid élménybeszámoló: az előadás korszakokon átívelő módon jeleníti meg az emberi életet mozgató örök témákat: a társadalmi elvárásokkal összeegyeztethetetlen szerelem, féltékenység, emberi vakság, gyűlölet, megbánás, bűn és ártatlanság érzelmi motívumait. A 18. századi barokk zene nyelvén megszólaltatott, mitológiai motívumokban gazdag antik történetet Káel Csaba rendező teljesen modern, 21. századi színpadi könyezetbe helyezi. Bordos Zsolt fantasztikus vizuális effektjei és animációi pedig szinte futurisztikus látványorgiával kötik le a néző figyelmét. Erre csak annyit mondhatok, hogy tiszta UFÓ és abszolút trendi! Ez a rendezés felvillantja az esélyt arra, hogy az opera feltámadjon hamvaiból és ismét megtalálja az utat a mai ember, a fiatalok szívéhez is.
Egy operánál azért természetesen első az ének és egy barokk darabnál majdnem ugyanilyen fontos a zene is. A különleges élményről itt a parádés szereposztás és az Orfeo zenekar fiatalosan tiszta és lendületes, mégis hiteles és korhű interpretációja gondoskodik.
Kiemelnénk Jeffrey Thompson (Hippolütosz) ritka magastenor hangját, amely a kissé modoros és öntetszelgő színészi megnyilvánulásai ellenére is csodálatos élmény. Színészi teljesítményben Vizin Viktória érdemli a legnagyobb elismerést Phaedra szerepében, bravúrosan jelenítette meg a darab érzelmileg legösszetettebb alakjának belső drámáját. Nagyszerű, egyenletesen magas teljesítmény nyújtott Kovács István mint Thészeusz, és a darab elején még kissé halovány Szutrély Katalin (Aricia) is egyre inkább hozta magát, s az utolsó felvonásban már az ő áriája jelentette a tetőpontot.
Az előadás egyetlen gyengéje az Aricia áriájától eltekintve lapos és elnyújtott utolsó felvonás – az antik dráma logikájával amúgy teljesen ellentétes és ezért hiteltelen happy end. Ez azonban nem a stáb, hanem a szerző rovására írandó, a barokk itt rányomja korbélyegét a darabra, bár ma a hollywoodi divat jegyében nem biztos, hogy ez sokakat zavar. Engem igen, emez apróság ellenére nem bántam meg, hogy megnéztem: ritka, lebilincselő előadás volt. Köszönjük!
