Buddhizmus és magyarság

Várszegi Zsolt

Lílávadzsra magyar népviseletben a Mézeshegyen
A Kineziológia Magazin 39. (2016/06) számában "Mesterportré 3. rész" címmel interjú
jelent meg Lílávadzsra Pressing Lajossal, melyet dr. Várszegi Zsolt készített. 
A kiadó szíves hozzájárulásával közreadjuk az interjú szövegét.
Az interjú első részét erre a linkre kattintva, a második részét pedig itt olvashatjuk.

dr.  Várszegi  Zsolt: Folytatjuk a Dr. Pressing Lajos Lílávadzsra buddhista  mesterrel  a  Kineziológia  Magazin  2015/decemberi  számában  megjelent  interjút. Dr. Pressing Lajos Lílávadzsra magyarként, anyanyelvünkön magyarázza el nekünk a buddhista bölcsességet. Aki szeretne alaposabban is megismerkedni tanításaival, előadásaival, könyveivel vagy személyesen is felvenné a kapcsolatot, honlapján a http://dakiniland.net/ oldalon találhat erre lehetőséget.

A halál utáni élet mit jelent pontosan a buddhista tanításban? Van egy lényegi részünk a lélek, amely a halál pillanatában leveti a külső burkát, a testünket és új testbe vándorol? Vagy energiákból állunk, amit cselekedeteinkkel, gondolatainkkal, érzéseinkkel alakítunk és mint az okostelefonoknál a „ felhő”, úgy tárolásra kerülnek majd újra összeállnak egy következő életben? A halál utáni állapotokban elérhető a megvilágosodás? Földi életünkben fel lehet készülni a halál utáni történésekre?

Dr.  Pressing Lajos: A Buddha egyik legalapvetőbb fölismerése, hogy nincs bennünk semmiféle valóságos lélek vagy változatlan „én”, amely egyik testből a másikba költözne. Ha önmagunkat egy állandóan mozgásban lévő energiamezőként vagy energiaáramlásként képzeljük el, sokkal közelebb járunk a valósághoz. Ezt az energiamezőt valóban a tetteinkkel, gondolatainkkal és érzelmi feszültségeinkkel alakítjuk, és már egyetlen élettartamon belül is folyamatosan átalakul. Az, akik ma vagyunk, néhány szokását tekintve hasonlíthat ugyan ahhoz, akik tíz, húsz, harminc éve voltunk, de ha részletekbe menően visszagondolunk, rengeteg változást is észrevehetünk. Az érzés, mintha létezne egy változatlan „én”, aki vándorol az időben, csupán az elménk szüleménye, egyfajta illúzió. Ha pedig nincs „én” vagy lélek, akkor annak újraszületéséről vagy újraképződéséről sem beszélhetünk.

Az energia viszont, amely lényünk vagy tudatosságunk alapja, végső soron elpusztíthatatlan, csupán a formák és állapotok váltakoznak, amelyeket folytonos mozgása során megjelenít. A halál után sem szűnik meg, hanem a mozgása sajátos jelleget ölt magára. Leginkább talán egy búvópatakhoz lehetne hasonlítani: az áramlás egyszercsak eltűnik a föld alatt, de a folyó nem áll meg, csak egy olyan tartományban halad tovább, amely a felszín felől nem érzékelhető. Egyszer aztán a sodrása olyan erőssé válik, hogy áttöri a talajt, és ismét a felszínre kerül, a látható tartományban folytatja útját. Ez az, amit újraszületésnek nevezünk. Valójában azonban nincs sem halál, sem születés, mint ahogy a búvópatak sem hal meg, amikor a föld alá kerül, s nem születik újra, amikor ismét megjelenik. Élet és halál csupán átmeneti szakaszok a tudat alapenergiájának örök mozgásában.

A buddhista hagyomány szerint a halál utáni állapotokban a megvilágosodás nemcsak hogy elérhető, de bizonyos szempontból még kedvezőbbek is ehhez a lehetőségek, mint az életünk során. Megszűnik ugyanis az érzékszervi észlelés, amelynek formavilága igen erősen leköti a tudatosságunkat, szinte odabéklyózza magához a figyelmünket. A halál utáni tapasztalás ahhoz hasonlít, mint amit alvás és álom közben élünk át. Az elme „befelé” mozog, a saját hullámzása által megformált alakzatokat szemléli, így sokkal könnyebben ráeszmélhet önmagára és arra, hogy az érzékelései saját energiájának a kifejeződései. Van ugyanakkor egy elég jelentős nehézség, ami útját állja ennek a ráébredésnek: az, hogy a halálban az alváshoz hasonlóan, sőt még annál is jobban lecsökken a tudatosság szintje. Olyan állapotba kerülünk, mintha mély ájultságban lennénk. Ilyenkor hiába nyílnak meg előttünk rendkívüli lehetőségek, ájultságunk folytán nem ismerjük föl ezeket, nem tudunk élni velük.

Szerencsére a tudatosság fejleszthető, és az ember gyakorlással képessé válhat arra, hogy akár határhelyzetekben – álomállapotban, mély alvásban vagy akár a halálban is – megőrizze a tiszta jelenlétet. Ha elsajátítjuk ezt a képességet, esélyünk nyílik arra, hogy a halálban, amikor visszahúzódunk a világból, ráébredjünk tudatunk valódi természetére. Az ehhez szükséges képességeket azonban most, a jelenlegi életünkben kell kibontakoztatnunk, hiszen enélkül a halállal ránktörő eszméletvesztés lehetetlenné tenné a további műveleteket. A buddhizmusban kidolgozott gyakorlatrendszer létezik erre a célra, ezt nevezzük tibeti szóval bardo jógának.

dr.  Várszegi  Zsolt: Németországban megjelent egy könyv a közelmúltban, német nyelven, magyarul A Dalai Láma árnyoldala – Szexualitás, mágia és politika a tibeti buddhizmusban címmel lehetne lefordítani.  A könyv által megfogalmazott sok vád közül (amelyet egy magyar honlap ismertet) az egyik, hogy a Dalai Láma buddhista világuralmat épít, amelynek a része, hogy a tibeti mandalák egy okkult hatalmi politika eszközeiként szolgálnak. Mi a véleménye ezekről az állításokról? Mit fejeznek ki pontosan a mandalák?

Dr.  Pressing Lajos: Lehet, hogy a hivatkozott magyar honlap számára újdonság volt ez a könyv, valójában 1999-ben jelent meg Németországban. Már az is sokat mondó, hogy a szerzők a könyvet álnéven jelentették meg, nem merték saját nevükben vállalni az ott leírt vádaskodásokat. A könyv zavaros eszmevilága, szóhasználata és megközelítésmódja sokkal inkább jellemzi a szerzőket és az ilyen eszmékre fogékony hitszónokokat, mintsem a buddhizmust vagy akár személy szerint a Dalai Lámát. Ezért cáfolatával fölösleges foglalkozni, a könyv stílusa és színvonala önmagát minősíti. Ha valakiben esetleg kétségek ébrednének emiatt a buddhizmus iránt, annak számára javaslom, hogy olvassa inkább Őszentsége a Dalai Láma műveit. Ezekből hitelesen és közvetlenül megismerheti, hogy mit tanít a Dala Láma, és nem lesz szüksége a buddhizmuson kívülálló szerzők hiányos ismereteken és félreértéseken alapuló spekulációira.

Politikailag a Dalai Láma egy idegen nagyhatalom által megszállt és megsemmisüléstől fenyegetett, néhány milliós kis nép túléléséért és kulturális autonómiájáért küzd; nekem ebben nehéz világuralmi törekvést vizionálnom. A buddhizmust egyébként sem a hatalom, hanem a szabadság eszméje mozgatja. Hiszen példaképünk, a történeti Buddha még a királyi trónról is lemondott a megvilágosodás érdekében, és inkább a kolduló szerzetes életformáját vállalta. Az uralomnak számunkra legfeljebb az önuralom értelmében van jelentősége, amire a szellemi függetlenségünk kivívásához olykor valóban szükség van.

A mandalák a tibeti buddhizmus meditációs segédeszközei, a tudat mélyebb rétegeit megnyitó irányított imaginációk képi vezérfonalai. Nincs semmilyen politikai vonatkozásuk, kizárólag spirituális célokat szolgálnak. Mintegy a belső út térképei: segítenek eligazodni a tudat természetének rejtett tartományaiban. Egyben sűrített szimbólumok, amelyek lehetővé teszik lelki és érzelmi energiáink megtisztítását és fölemelését. A meditációs mandalák a tudat megvilágosult, eszményi állapotának kifejeződései, és a rájuk irányuló szemlélődés elősegíti ezeknek a tapasztalati szinteknek a kibontakoztatását a személyes tudatáramlásunkban.

dr.  Várszegi  Zsolt: Mit jelent Ön számára a magyarsága? Mennyiben előny és mennyiben hátrány az Önnek, hogy magyarként lett buddhista, nem egy ázsiai környezetben felnőve? A magyarságnak van e történelmi, kulturális kapcsolata a buddhizmussal?

Dr.  Pressing Lajos: Az, hogy milyen földrajzi, kulturális és nyelvi közegbe születünk, személyes karmánk egyik meghatározó összetevője. Számomra is nagy jelentősége van annak, hogy magyarnak születtem. Érdekes, de egyáltalán nem meglepő, hogy ezt akkor ismertem föl teljes mélységében, amikor 1990-ben külföldre települtem. Az idegen környezet tudatosította bennem azokat az érzelmi szálakat és kulturális értékeket, amiket itthon élve, a megszokás folytán az ember észre se vesz. Ennek a fölismerésnek a hatására kezdtem el komolyabban foglalkozni a magyar néphagyománnyal, aminek gyümölcse a népmesék spirituális mondanivalójáról szóló két nagysikerű könyvem, Az élet vize és Az égig érő fa.

Hogy nem egy ázsiai környezetben találkoztam a buddhizmussal, ennek egyaránt vannak előnyei és hátrányai. Sokkal nehezebb volt hozzájutni a szükséges információkhoz és tanításokhoz – különösen a múlt század második felében, amikor még nem nagyon lehetett külföldre utazgatni, és keleti tanítók is ritkán fordultak meg Magyarországon. Az eltérő kulturális háttér ugyanakkor nyitottabbá és kiváncsibbá tett, rákényszerített arra, hogy rákérdezzek olyasmire és utánajárjak dolgoknak, amelyek egy buddhista környezetben nevelkedett ember számára magától értetődőnek látszanak, s emiatt esetleg nem firtatja azok mélyebb értelmét. Előnyt jelent a nyugati neveltetés a Dharma közvetítésében is, hiszen belülről ismerem az itteni emberek észjárását, érzésvilágát és problémáit, ezáltal jobban meg tudom szólítani őket, könnyebben el tudom magyarázni az ő nyelvükön, számukra érthető módon a buddhizmus tanait.

A magyarságnak a buddhizmussal való esetleges történeti találkozása engem is érdekelt, ezért sokat foglalkoztam ezzel a kérdéssel. Nem nagyon találtam olyan bizonyítékot, ami meggyőzött volna a kettő közötti közvetlen kapcsolatról. Közvetett módon, a magyarság ázsiai eredete folytán ugyanakkor számos szálon beszivároghattak buddhista vagy ilyen ihletésű eszmék, szimbólumok, motívumok a magyar őskultúrába. Mindenesetre személyes tapasztalatom, hogy idehaza sokkal könnyebb átadni, megértetni sok alapvető buddhista gondolatot és tanítást, mint mondjuk Nyugat-Európában. Mintha a magyar kultúra és az ebben felnőtt emberek tudatalattija még ma is őrizné az ázsiai mentalitás és szemléletmód gyökereit, és ez könnyebben hozzáférhetővé tesz számukra olyan ősi fölismeréseket, amelyek tőlünk nyugatabbra hosszas magyarázatot igényelnek.

dr.  Várszegi  Zsolt: Említette Az élet vize és Az égig érő fa című sikerkönyveit. Ugyanígy lehetne említeni személyes kedvencemet, a Hová tűntek a csodák című gyűjteményt vagy fordításait, amelyek szintén nagy érdeklődére tartottak számot, elsősorban a Kígyóerőre vagy Jóga-szútrák szíve című könyvekre gondolok. Milyen tervek megvalósításán dolgozik most? Milyen megjelenéseken találkozhatunk legközelebb az Ön nevével?

Dr.  Pressing Lajos: Jelenleg egy terjedelmes fordítási projekten dolgozom: Patrul Rinpocse, egy nagy hatású 19. századi tibeti tanító „Tökéletes tanítóm szavai” című művét fordítom magyar nyelvre. Ez a könyv a tibeti buddhizmus tanításaiba nyújt átfogó bevezetést, egyben gyakorlati kézikönyvként szolgál mindazok számára, akik a gyémántút buddhizmus hagyományai mentén kívánnak elindulni a belső úton. A magyar nyelven hiánypótló jelentőségű kötet a tervek szerint 2017 második felében jelenik meg a könyvesboltokban.

Ha túl leszek ezen a fordításon, utána szeretnék ismét saját munkáimra összpontosítani. Legsürgetőbb vágyam, hogy a jézusi evangéliumok és a buddhista tanok kapcsolatára vonatkozó elmélkedéseimet, amelyekből tavaly nagy érdeklődést kiváltó előadássorozatot tartottam, írásos formában is közzétegyem.

Egy másik terület, ami foglalkoztat, s amelyen jelenleg is dolgozom, a buddhizmus lélektani vonatkozásai, illetve a modern pszichológia és az ősi buddhista bölcselet találkozása. Mivel a pályámat annak idején klinikai pszichológusként kezdtem, a két terület valamilyen szintű egybefoglalása személyes kihívás számomra. Ez a belső igényem találkozik a pszichológusok és más humán foglalkozást űzők részéről a buddhista tanok és módszerek iránti növekvő érdeklődéssel. Néhány éve pszichoterápiás vagy mentálhigiénés területen dolgozó szakembereknek is tanítok buddhista lélektant és meditációt, és ezekre a kurzusokra óriási igény mutatkozik. Több olyan téma is munkál bennem a buddhizmus és a pszichológia határterületeiről, amelyekből reményeim szerint idővel írásos művek is születnek.

Kapcsolódó írások