A buddhista sztúpa – spirituális építészeti elvek

Hogy mit értünk spirituális építészet vagy az építészetben megnyilvánuló spiritualitás alatt, a jelentésre vonatkozó konszenzus kérdése, mely főként attól függ, mit jelent számunkra a spiritualitás. Vagyis elsősorban világnézeti kérdés. Az építészeti alkotásokban mindenesetre minden más művészeti ágnál jobban kifejezésre jut az alkotó (no és természetesen a megrendelő) világképe – a mindenséghez, természethez, transzcendenshez, társashoz és személyeshez való viszonya, vagy éppen annak hiánya. Az egyéb művészetek sajátos tartalmú és megjelenésű formákkal bővítik tapasztalásaink körét, az építészet viszont az érzéki megismerés foglalatát jelentő tér és tömeg alakításával világunk alapjainak is társteremtője. Művein keresztül nemcsak kifejezi saját létszemléletét, hanem az annak megfelelő „világ” megteremtésével reprodukálja és sokszorosítja is azt.

Minden olyan világkép, melynek a spirituálishoz való viszonya nem a közvetlen tagadáson alapul, tisztában van a formák mögött, vagy azokon túl húzódó mélyebb valóságok és princípiumok létezésével. A formák csupán e mélyebb valóságok felszíni megjelenései, melyek az avatatlan számára elrejtik, a látnok, a bölcs, a művész vagy a pap számára viszont megmutatják és láthatóvá teszik az érzékekkel felfoghatatlan valóságrétegeket. Azokra az ismeretekre, spekulációkra és értelmezési rendszerekre, melyek az életnek erre az okkult, mélységi dimenziójára vonatkoznak, az „ezoterikus” (belső, az avatottak szűk körének szóló) jelzőt szokták alkalmazni.

Miközben a posztmodern társadalomban a különféle ezoterikus mozgalmak a „New Age” jegyében – hitvallásukra mintegy rácáfolván, nagyon is pragmatikusan – a szolgáltatói piac új ágát hozták létre, a modern világképet ténylegesen meghatározó, „felvilágosult” objektív empirizmus fényében kétes megvilágításba került minden, ami „ezoterikus”. Pedig az ezotériával szükségképpen együttjáró szubjektivitás nem feltétlenül jelenti azt, mintha nem igaz dolgokról volna szó. Az ezen a téren jelentkező tanok komolytalansága, zavarossága vagy színvonaltalansága nem a vizsgált területet, hanem e tanítások megfogalmazóit minősíti. Arra persze rávilágítanak az ilyesfajta jelenségek, hogy az ezotériában épp úgy, vagy talán még jobban el lehet tévedni, mint a konvencionális világban. Az ezoterikus elképzelések tisztázás helyett gyakran nagyobb zavart, harmónia helyett nyugtalanságot gerjesztenek.

A láthatatlan szellemek és rejtett princípiumok világa ugyanis terjedelmében nagyságrendekkel fölülmúlja az érzékileg látható tartományt, miközben a konvencionális világban eligazodást nyújtó racionális elvek ebben a dimenzióban felmondják a szolgálatot. Ahhoz, hogy az okkult szférában tájékozódni tudjunk, ismernünk kell a dolgok végső lényegét – azt az egyetemes rendező elvet, mely egyformán túl van az okkult és az érzéki világon, melyben a bonyolult és szerteágazó jelenségek a helyükre kerülve egyszerűvé és átláthatóvá válnak, melyben a dolgok elnyerik valódi értelmüket, s ahonnan nézve egységbe kerül az egyedi és az egyetemes, a rész és az egész. A végső lényegre vonatkozó ilyesfajta tudással csak a nagy vallási-szellemi tradíciók rendelkeznek, melyek nem csak a világra és a transzcendensre vonatkozó tanrendszereiket hagyományozták ránk, hanem e lényeg meditatív megélésének évezredes tapasztalati útjait is. Ha nem akarjuk nagyon felhigítani a szó értelmét, akkor ezeket a tradíciókat nevezhetjük valódi értelemben spirituálisnak.

A buddhizmus egyike az emberiség e nagy szellemi tradícióinak. A sztúpa egy olyan kultikus építmény, amely a buddhizmust megelőző korokból származik, de a buddhizmus őrizte meg egészen napjainkig, és ruházta fel olyan szakrális jelentőséggel, hogy ember és világ végső természetének, az úgynevezett dharmadhátunak (magyarul: végső igazság-elemnek) az építészeti megfogalmazásává vált. Érdekes módon a vallásos építészet egyéb formái, pl. a templomok vagy kolostorok az egyes buddhista országokban jelentős eltéréseket mutatnak, és azok többnyire a helyi kultúra építészeti hagyományaihoz és motívumaihoz igazodnak. A sztúpa egyetemességét jól mutatja, hogy lényegi motívumai mindenütt egyformák és a történelem során viszonylag kevéssé változtak, jóllehet a különféle hagyományvonalak eltérő tanértelmezési hangsúlyai és szellemi attitűdjei az általuk épített sztúpák formai sajátosságaiban is jellemzően visszatükröződnek.

E rövid írás keretében nem vállalkozhatunk arra, hogy a sztúpa gazdag szimbólumvilágát, építészeti elveit, stílusirányzatait és az ezekben kifejeződő spirituális mondanivalót akár csak vázlatosan is megkíséreljük bemutatni, hiszen e kérdésekkel egész kötetnyi monográfiák foglalkoznak (ld. pl. Dorjee, 1996; Govinda, 1978; Snodgrass, 1985). Csupán arra van lehetőségünk, hogy a sztúpa példáján bemutassuk a spirituális építészet néhány alapvető elvét.

A buddhista sztúpa azért különösen alkalmas erre, mert magába sűríti szinte az összes olyan jelentéskört, ahol az emberi élet a transzcendenssel érintkezésbe léphet. Elemzésünkhöz a következőket választottuk ki ezek közül: (1) Az építmény mint a természetfölöttivel való találkozás kultikus helye; (2) a mindenség okkult struktúrájának leképezése (a sztúpa mint makrokozmosz); (3) az ember okkult struktúrájának leképezése (a sztúpa mint mikrokozmosz); (4) a végső metafizikai lényeg szimbolikus ábrázolása; (5) az építmény elkészítésével kapcsolatos mágikus-rituális cselekmények; (6) számmisztikai megfelelések; (7) a realizációs (üdvözülési) út leképeződése a sztúpa virtuális terében.

A sztúpa mint kultikus hely

A sztúpa formailag – és részben funkcionálisan is, mint kultikus hely – az ősi Indiában a halottégető máglya előtt, egy földhalom tetején felállított oltárra (csaitja) vezethető vissza, melynek közepébe egy fát ültettek, vagy fából készült póznát szúrtak. A sztúpa félgömb formájú teste erre a földhalomra emlékeztet, s eleinte földből emelték. A sztúpa tetején lévő négyzet alakú, körbekerített rész, a harmiká a közepéből kiemelkedő hegyes póznával az egykori oltár maradványa. A félgömb alakú kupolát egy vagy két szinten megemelt alapzaton (médhi) helyezték el. A tibeti stílusban épített csörten alapzata és teste közé ezen kívül még egy többnyire szabályos négyzet alakú emelvény, az ún. „oroszlán trónus” kerül, melyet a kupolától fölfelé keskenyedő, lépcsőszerűen kiképzett síkok választanak el.

Hasonló építményeket eredetileg királyok, hősök és más fontos személyiségek relikviáinak elhelyezésére emeltek. Az oszlopon lévő vízszintes, korong alakú lemezek eredetileg valószínűleg ernyőket jelképeztek, amelyek Indiában a királyi rangnak kijáró tiszteletet fejezték ki. A sztúpa tehát eredetét tekintve a halállal és átlényegüléssel kapcsolatos kultuszokkal állhatott kapcsolatban.

A buddhista hagyományba a sztúpák építését maga a történeti Buddha vezette be, aki az általa kinyilatkoztatott szent könyvekben (pl. a Dígha-nikája XVI. szútrájában) konkrét utasításokat ad saját hamvainak elhelyezésére és a sztúpák építésére vonatkozóan. Mind az archaikus eredet, mind az építményhez kapcsolódó kinyilatkoztatás arra utal, hogy az igazi spirituális alkotás – legalábbis magját tekintve – nem emberi konstrukció eredménye, hanem abban egy archetípus manifesztálódik. Az alapformát aztán a későbbi korokban a buddhista építészet is számos olyan részlettel egészítette ki, amelyekben részben már skolasztikus spekulációk is szerepet játszhattak.

A Buddha meghagyása szerint a sztúpa oszlopa és néhány kisebb jelentőségű formai és diszítő motívum az elhunyt szellemi rangja szerinti különbségeket kell, hogy kifejezze. Különbség van pl. az oszlopon elhelyezett „ernyők” számában aszerint, hogy a szent, akinek relikviáit a sztúpában elhelyezték, milyen fokú megvilágosodást ért el.

Idővel szokássá vált, hogy nemcsak szentek ereklyéi köré építettek sztúpát, hanem más kultikus tárgyak elhelyezésére, valamilyen esemény tiszteletére, vagy egyszerűen csak erényes tettként is. A buddhista gyakorló számára a sztúpa formája több ezer év távlatából is megidézi és jelenvalóvá teszi a Mester erejét, amennyiben láthatóvá teszi annak halhatatlan igazság-testét. A sztúpa így a halottak számára emelt emlékműből fokozatosan az élők emlékművévé fejlődött, mint egyfajta spirituális „világítótorony”, mely vezeti és inspirálja a buddhista gyakorló szellemi törekvéseit. Nemcsak a múltat őrzi, hanem útmutatást ad a jövőre, bátorítja a vallásos gyakorlatot, áldást és békét sugároz környezetére.

A buddhisták között korán kultusza lett a sztúpa rituális körüljárásának (pradaksina). Körüljárás alkalmával szokássá vált illat, virág, fény és egyéb felajánlásokat elhelyezni az építményen.

A sztúpák oldalára gyakran szerencsét hozó jelképeket festettek az ártó befolyások távol tartására és a vallásos áhitat elmélyítésére. A sztúpa körüli ösvényt kerítéssel vették körbe, amely a megszentelt helyet elválasztotta a profán világtól. A kerítést a négy égtáj irányában négy művészien diszített kapu szakította meg, melyek a Buddha életének négy fordulópontját képviselték: a keleti kapu a születést, a déli a megvilágosodást, a nyugati a Tan kihirdetését, az északi pedig a Buddha végső megszabadulását (parinibbána).

Govinda (1978) a sztúpával kapcsolatban rámutat arra az érdekes tényre, hogy az építészet, mely minden más művészetnél jobban függ az anyagtól és a gyakorlati megfontolásoktól, eredetét tekintve teljesen a szimbolikus építményekben gyökerezik, melyek legfeljebb kultikus szerepet töltöttek be, de semmiféle pragmatikus jelentőségük nem volt. Így pl. a halottkultusz céljára már ősidőkben kifinomult vagy éppen monumentális építményeket emeltek, miközben az élők a legprimitívebb kunyhókban laktak. Ugyanígy az irodalomban is előbb fejlődött ki a költészet és a metrikus beszéd, mint a próza, s a mítosz jóval megelőzte a történetírást. Úgy tűnik, az archaikus ember számára a szellemi szükségletek élveztek elsőbbséget, s a haszonelvű pragmatizmus csak jóval későbbi találmány.

A sztúpa mint makrokozmosz

A sztúpa körkörös és négyzetes elemeket egyesítő alaprajzában és vertikális felépítésében nem nehéz fölismerni az ősi indiai mandala sémáját, melyet a főleg Belső-Ázsiában elterjedt gyémántút-buddhizmus is átvett. A mandala (szó szerint „kör”) egy olyan komplex struktúra, mely sűrítve és egymásra vetítve tartalmazza a világegyetem korabeli indiai kozmológiai modelljét és az ember mint mikrokozmosz vázlatát. A mandala ugyanakkor az istenség palotája is, akit a meditáló a világ és önmaga belső lényegeként kontemplál.

Az ősi indiai kozmológia a kozmoszt mint rendezett univerzumot korong alakúnak képzelte el. A kozmoszt a körülötte lévő világtértől egy óriási magasságú hegylánc választja el, ami a sztúpa mandalája esetében a kerítésnek felel meg. Felszínének nagy részét világóceán borítja. A kozmosz mértani középpontjában emelkedik a Méru hegy, mely mintegy a világ tengelyét (axis mundi) képezi, s a sztúpa oszlopának felel meg.

A korong alakú kozmosz képe nem a korabeli fizika fejletlenségének tudható be, hanem azzal magyarázható, hogy a függőleges dimenziót a nem-anyagi létsíkok ábrázolására tartották fenn . Az anyagi világból a szellemi kiterjedéshez képest hiányzik egy dimenzió, ezért a mandala térbeli modelljében az egész érzékszervekkel tapasztalható univerzum egy síkban kerül leképezésre.

A sztúpa mint spirituális építmény esetében a vertikális, szellemi dimenzió természetesen sokkal fontosabb, mint az anyagi kozmosz, ezért előbbi az építmény szerkezetében sokkal részletesebben kidolgozott. Az érzéki világ vízszintes struktúrája viszont inkább csak utalásszerűen van jelen: a négyszögletes alapzat a világóceánban a négy fő égtáj irányában elhelyezkedő négy nagy kontinenst jelzi, melyeken az élőlények a létforgatagban történő vándorlásuk során újjászülethetnek. A sztúpa alapján lévő lépcsők megfeleltethetők a lét tengelyét a periférikus kontinensektől elválasztó körkörös hegyláncok stilizált ábrázolásának, melyek egyben az érzéki világban működő asztrológiai bolygóbefolyásokat is jelölik. Különösen kifejezett ez a szimbolika azoknál a sztúpáknál, melyek hét lépcsőt tartalmaznak, hétszintes piramisszerű építmény tetején vannak elhelyezve, vagy hét emeletből állnak.

A sztúpa függőleges tagolása az egyes létsíkokat képezi le. Az érzékszervileg tapasztalható anyagi világgal együtt a korai buddhista kozmológia 32 létsíkot különböztet meg, melyek közül 27 érzékfölötti. A létsíkok három világrendbe tagolódnak, melyek megfelelnek a sztúpa három fő szerkezeti részének. Az alapzattól a harmikáig terjedő rész, beleértve a kupolát, az úgynevezett vágyvilág szintjét képviseli. Ennek alsóbb szintjeit az emberi és ember alatti (állati, pokolbéli, démonikus) létformák teszik ki, felső részein pedig az ún. érzéki mennyek szférái találhatók. A közvetlenül a kupola alatt található lépcsők a Méru hegy teraszait jelentik, amely az érzéki mennyek legalsó szintje: ez a „Négy Nagy Király ege”, akik a felsőbb világokat az alulról jövő ártalmas befolyások ellen védelmezik.

A kupola tetején található harmiká a világ legmagasabb érzékileg tapasztalható pontja, afféle indiai Olümposz. Itt helyezkedik el a 33 isten városa, akiknek vezetője, Indra a érzéki világot kormányzó istenkirály.

A harmikából kiemelkedő oszlop a rajta lévő korongokkal vagy ernyőkkel az ún. formavilágot képviseli, ahol az egyes korongok egyre magasabb létsíkokat jelölnek. A formavilág nevében szereplő „forma” szó itt nem érzéki formákat, hanem inkább a platóni „ideákhoz” hasonló tiszta létformákat jelöl. E síkok érzékszervi úton már egyáltalán nem, hanem csupán a meditatív elmélyedés különleges tudatállapotaiban tapasztalhatók.

Az oszlop teteje, melyen egy Nap-Hold szimbólum van elhelyezve, már a formán túli világot, a lét határtartományát jelenti. Olyan területek tartoznak ide, mint a végtelen tér, a végtelen tudat, a semmi és a mindenség meghatározhatatlan peremterülete. A lét e minden struktúrán túli alapjaira a napkorong tetején elhelyezett gömböcske vagy csepp alakú drágakő utal, mely a semmibe elenyésző lángnyelvet idéz.

A misztikus geográfia leképezése mellett van a sztúpa és a makrokozmosz között egy másfajta kapcsolat is: a sztúpa egyes részei szimbolikusan a makrokozmosz alapját képező őselemeknek feleltethetők meg, mégpedig alulról felfelé a „sűrűbbtől” az egyre szubtilisebb elemek felé haladva. E megfelelésre az is utal, hogy a sztúpa vertikális metszete szinte egy az egyben leképezi az egyes őselemek hagyományos jeleit. A kocka alakú trónus négyzetes metszete a föld elemre utaló négyzetet mutatja, míg a kupola gömbjének íves metszete a víz elem kör alakú jelére utal. A tűz elem jelét, a háromszöget a sztúpa kúpot formázó felső részének metszeteként kapjuk meg, a levegő elem fekvő félkör alakú jelét pedig az oszlop tetején lévő fekvő félhold adja ki. Végül a tér elemet a sztúpa csúcsán lévő, semmibe enyésző lángocska fejezi ki.

A sztúpa mint mikrokozmosz

Miután az ókori indiai világképnek a nyugati hermetikához hasonlóan alapvető tanítása volt a makro- és mikrokozmosz közötti megfelelés, a világ és a sztúpa közötti analógiákból az ember testi-lelki-spirituális felépítése és a sztúpa szerkezete közötti párhuzamok is levezethetők. Ha a Buddha testét a sztúpára vetítjük, az alapzat a lábaknak és az altestnek, a kupola a törzsnek, a felső rész pedig a fejnek felel meg. A sztúpa oszlopa a gerincoszlopot képezi le, mely az ember létének tengelye, éppúgy, mint ahogy a Méru hegy a világé. Az ember mint mikrokozmosz ugyanazokból az őselemekből épül fel, mint a külvilág, így a sztúpában jelzett őselemek egyben az ember finomtesti struktúráját is leképezik.

Az indiai okkult anatómia szerint a gerincoszlop mentén vezetnek azok az energiaáramok, amelyek az ember testi, érzéki és tudati folyamatait megteremtik és szabályozzák. Ezek az energiaáramok a gerincoszlop mentén elhelyezkedő erőközpontokban, az ún. csakrákban koncentrálódnak. A sztúpa vertikális tagolása leképezi ezeket a csakrákat és a nekik megfelelő energiákat.

A csakrák és a sztúpa-szintek egymáshoz rendelésére többféle megfeleltetés is létezik. Az egyik abból indul ki, hogy az egyes csakrák energiái analógiában vannak az őselemekkel, így a sztúpának az elemeket kifejező részei egyben a nekik megfelelő csakrák magasságát is kijelölik. Ily módon az alapzat felelne meg az ún. gyökércsakrának (a gerincoszlop tövénél, föld elem); a kupola a szexuális és a köldök csakrák területeinek (víz elem), a kúp alakú oszlop a szív csakrának (tűz elem), a fekvő félhold a torok csakrának (levegő elem), a csepp formájú csúcs pedig a homlokcsakrának és a testen kívül, a koponya fölé emelkedő ezerlevelű lótusz csakrának. Utóbbi az a központ, ahol az egyéni energiák a kozmikus életenergia áramába kapcsolódnak.

E közvetett és némiképp spekulatív magyarázat mellett létezik egy másik is, amelyik sokkal természetesebben adódik, és a sztúpa vizuális benyomásának is inkább megfelel. Eszerint az alapzat volna a gyökércsakra területe, míg a kupola a test teljes törzsét tartalmazza a szexuális energiaközponttól egészen a torokcsakráig. A harmiká felel meg a homlok magasságában lévő erőközpontnak, az ún „harmadik szem” területének, melynek energiái lehetővé teszik a természetfölötti megismerés szunnyadó képességeinek fölébresztését. Ezt fejezi ki, hogy a harmiká négy oldalára Nepálban egy-egy emberi szemet szoktak festeni.

Utóbbi megfeleltetés szerint a sztúpa fölső része teljes egészében a koponya fölött található ún. transzcendens csakrákat jelöli, melyeknek az ezerlevelű lótusz csakra csupán összefoglaló megnevezése. Ez összhangban van azzal a makrokozmológiai megfeleléssel, mely ezeket a korongokat az érzéki világ fölé emelkedő létsíkokkal hozza összefüggésbe. E létsíkok megtapasztalásához a meditáló jóginak olyan tudatállapotokba kell kerülnie, ahol tudata, az emberi testtől függetlenedve, annak mintegy fölébe emelkedik.

A sztúpa mint a végső lényeg
szimbolikus ábrázolása

A vallási kultuszok a végső természetet ősidők óta két irányból közelítik meg: az anyaistennő kultuszok a termékenységet, a változást, az áldozatot, a dinamizmust, a szellemi lényeg immanens, világban bennerejlő természetét hangsúlyozzák, míg a spirituális hagyományok másik fő típusa az Isten transzcendens, világon túli jellegét, fénytermészetét, világosság és tudás oldalát állítja előtérbe. Amint Govinda (1978) rámutat, a kétféle spirituális irány alapszimbólumává a Nap és Hold, a két fő világító égitest vált, melyek ritmusa kijelöli az élet kereteit. A Nap lett a nappal, a világosság, a strukturáltság, a rend, az ideák, a transzcendens elv ura, míg a Hold jelentéskörébe került az éjszaka, a rejtett erők, az anyaföld, a termékenység, a csírázás, az immanencia, az élet és halál váltakozása.

A történelemben a vallásosság lunáris formái alakultak ki először, s ennek megfelelően a korai prebuddhista sztúpák legdominánsabb része a kupola volt, mely a földdel áll kapcsolatban. Erre nemcsak eredeti anyaga és alakja, de elnevezései (méh, urna, tojás) is egyértelműen utal. A spiritualitás lunáris formáinak előterében a múlt, a befelé fordulás, megvilágosodás, nirvána, a sötét anyai elv, a víz elem, a halál átváltoztató ereje, a keletkezés és elmúlás, a jóga, koncentráció, aszkézis áll. Az anyaistennőkön kívül ezt a fajta szellemi attitűdöt személyesíti meg az indiai istenháromság Shiva aspektusa. A Holdon kívül jellegzetes szimbólumai a bika, a háromágú szigony (trishúla), valamint a jóni és a lingam, a női és férfi nemi szervek szakrális ábrázolása.

Az i.u. 5. századtól egy új stílus bontakozik ki nemcsak a sztúpa-, de a templomépítésben is, mely a múlttól a jövő felé való fordulást, a horizontális helyett a függőleges fejlődést, a földtől való elemelkedést, a befelé fordulás és halál helyett az extraverziót és az életet, a változással szemben a létet, a törvényt, az örökkévalót hangsúlyozza. Ez az új, szoláris spiritualitás az építészetben a piramis és kúp alakú formákban, tornyokban, csúcsokban jelenik meg. Jellegzetes szimbólumai a Nap mellett a korong, a kerék, a lótusz, a léttengely és az életfa, melynek ágai az egyes világsíkok. Az indiai istenháromságban ezt a fajta spirituális attitűdöt Visnu, a lét fenntartója személyesíti meg.

A lunáris attitűd az önmegváltásban, a belső útban, a szoláris a külső segítségben, a kegyelem megváltó erejében bízik. Előbbi megközelítése intuitív, utóbbié diszkurzív. Előbbi módszere a jóga (= meditáció), s vallását az emberben lévő isteni minőségekre alapozza; utóbbié a púdzsá (= szertartás, imádság), s bizalmát az Isten emberi minőségeibe veti.

A szoláris attitűd felemelkedése a későbbi sztúpaépítési stílusokban a kúp alakú felső rész kifejlődésében, valamint egyre tagoltabbá és dominánsabbá válásában tükröződik vissza. Valójában azonban a sztúpa már archaikus formájában is kifejezi azt a mély, archetipikus igazságot, hogy a végső természet nem lunáris vagy szoláris, hanem lényege pontosan e két aspektus egysége és egyszerre való jelenvalósága, sőt azonossága. Az Isten nem transzcendens vagy immanens, nem férfi vagy nő, hanem egyszerre mindkettő: éppúgy megvan benne a tükröző, éber és fényteli természet, mint a dinamikus, kreatív, feszültséggel és mozgással teli aspektus.

A végső lényeg eme „androgün” természetére vonatkozó látomást Indiában az iu. 1 századtól kibontakozó tantra önti vallási és magas szintű filozófiai formába, mely mind az eredeti papi vallást, mind a buddhista gyakorlatot mélyen átformálja. A sztúpa építészeti formája szimbolikusan sűríti magába ezt a kettős és ugyanakkor mégsem kettős (advaja) lényeget: a kupolából (= föld méhe) kiemelkedő toronyszerű oszlop (= Nap, életfa) az egyesülésben lévő jóni (női nemi szerv) és lingam (fallosz) ősi tantrikus szimbólumát idézi. Ugyanezt a témát ismétli a torony csúcsán elhelyezett, egymásba ágyazódó Nap és Hold motívuma. Maga a sztúpa alakja a végső természet nem-kettős jellegének egyetemes igazságát tükrözi, míg a torony tetején lévő jelkép az erre való ráébredést, a végső lényeg realizálását fejezi ki a szellemi út végigjárásával elérhető megvilágosodás eksztázisában.

Az indiai spiritualitás a végső lényeget ugyanakkor nemcsak a kettő egységeként, hanem három alapvető lételv egységeként is kontemplálja. Shiva és Visnu mellett az Istenháromság kiegészül Brahmá alakjával, aki a kiterjedés, kibontakozás, születés, manifesztáció, materializálódás elvét képviseli, és a két másik aspektus mindegyikét áthatja, mintegy azok alapját képezve. A sztúpa kései formáiban ez a harmadik lételv is megjelenik az egyre kidolgozottabbá váló, kocka szimbólumot mintázó alépítményben, mely átveszi a sztúpa alapjának funkcióját. A fölfelé keskenyedő teraszok ugyanakkor jelzik, hogy a nem-kettős végső szellemi természet realizálásával az alapot, születést, generálódást képviselő Brahmá-elv egyre inkább háttérbe szorul.

A sztúpa építés mágikus-rituális műveletei

Egy igazi spirituális mű létrehozásánál nagyobb szerepet játszanak a szakrális cselekmények, mint a mű anyaga, a mesterségbeli tudás vagy a művészi tehetség. A rítus teremti meg ugyanis a kapcsolatot a műben testet öltő transzcendens elvvel, és ruházza fel a műtárgyat annak erejével. Ezért a buddhista szent iratok rendkívül részletekbe menően szabályozzák a sztúpa építésének szabályait és az ezzel kapcsolatos rítusokat. Ezek pontos végrehajtása nagyobb hatással bír a sztúpa értéke és kultikus hatékonysága szempontjából, mint pl. az, hogy mekkora annak mérete, vagy milyen anyagból – pl. színtiszta aranyból, vagy egyszerű kőből – készítik-e el.

A hagyomány szerint a szertartások során elkövetett hibák vagy a rítusok mellőzése nemcsak erőtlenné teszi a sztúpát, de annak áldásos hatását egyenesen az ellenkezőjébe fordíthatja, romlásba döntve mind az építőt, mint a sztúpa látogatóit. A rítusokat csupán egy beavatott meditációs mester (vadzsrácsárja) végezheti el.

A sztúpa építésével kapcsolatos rítusok és meditációk három csoportba sorolhatók (Dorjee, 1996 alapján):

1.) Az építés megkezdése előtti rítusok

A meditációs mester a sztúpa építésének megkezdése előtt magányos elvonulásba húzódik vissza, ahol meghatározott mantrákat (misztikus szavakat) ismétel több százezerszer, böjtöl, rituális felajánlásokat hajt végre, szent szövegeket recitál, s megpróbál meditáció útján kapcsolatba lépni a Föld Urával. Miután visszatért az elvonulásból, szigorú szabályok szerint megvizsgálja az építés helyszínének alkalmasságát: az irányokat, a talaj jellegzetességeit és esetleges hibáit. Ha a hely minden szempontból megfelel, akkor birtokba veszi azt. Ehhez azonban nem elég a tulajdonos engedélyét megszerezni, hanem a hely szellemeinek és a Föld Istenasszonyának hozzájárulására is szükség van, akiknek jóindulatát a vadzsrácsárja szertartásos felajánlásokkal igyekszik biztosítani.

Ezt követően újabb szertartások következnek az akadályozó, negatív energiák kiszűrésére, illetve az ártó szellemek elkergetése az erre szolgáló mágikus technikákkal. Ezután a mester kis sztúpa modelleket készít agyagból, melyekbe szentek hamvait keveri, közepébe misztikus imákat tartalmazó tekercset és árpaszemeket rak. E modellek beépítésre kerülnek a sztúpába , és a létrehozandó spirituális erőtér fontos forrásaiként szolgálnak.

A sztúpa alaprajzának kijelölése is egy bonyolult tradicionális eljárás segítségével történik, ahol még az első ásóvágás helyét is pontos szabályok írják elő. Hiába vannak ma már pontos mérnöki műszerek: a hagyományos eljárás be nem tartása súlyos csapások és balszerencse forrása.

2.) Rítusok az építkezés alatt

Az építkezés azzal kezdődik hogy a talaj felszínét északkelet felől kezdve simára kell kenni tehéntrágyával és tehén vizelettel (a trágyát úgy kell összegyűjteni, hogy nem eshet le a földre) . Ezután a fő vonalak, átlók és tengelyek rituális kijelölése, majd a fő irányok kicövekelése következik. Elő van írva, hogy a cövekeknek milyen fából kell készülniük, s beverésük közben meghatározott misztikus igéket kell recitálni. A kalapács temetői hullaégetésnél használt, félig megégett fából készül. Az alapozást újabb tisztító szertartás, italáldozat és a zavarkeltő helyi szellemek elűzése előzi meg.

Az alapok kiásása és falazása után meghatározott szabályok szerint értékes anyagokkal töltött vázákat süllyesztenek a földbe, melyek ötféle drágakővel, orvossággal, parfümmel, gabonával és táplálék alapanyaggal vannak megtöltve. A sztúpa egyes szintjeit alulról felfelé építik fel, s minden szinten rituális felajánlásokat helyeznek el benne egy rendkívül kidolgozott szertartásrend szerint. A felajánlások mellett az oroszlán trónusba temetői hamut, régi szent iratokat és vallásos festményeket helyeznek el, amelyek ugyancsak a sztúpa erejét növelik. A kupola lótuszszerűen kiképzett aljára rituális mandalát festenek, melyre további bonyolult felajánlásokat tesznek. A mandala köré kerámia állványokon a 8 égtáj irányába 8 zászlócskát helyeznek el, amit piros függönnyel vesznek körül, majd az egész mandalát körbefalazzák.

A sztúpa további részének építéséhez a meditációs mester megidézi a sztúpa védőistenségeit. A kupolába újabb mandalát helyeznek, rajta minden égtáj irányában speciális felajánlásokkal, ennek közepében állítják fel a tengelyoszlopot. Az eredetileg fából készült, fölfelé keskenyedő póznát pontosan abba az irányba kell fordítani, amerre a fa kivágása előtt nézett. A pózna négy oldalán egy tekercset kell behelyezni, amely a tengelyoszlop misztikus mondókáját tartalmazza 99-szer felírva. Az alapjába ugyancsak imádságokat tartalmazó tekercsek, egyéb szent szövegek és relikviák kerülnek. A mandala négy oldalán 4 oltárt állítanak fel, melyek mindegyikéhez sajátos rítus tartozik.

A kupola lezárása után csengetés és szertartási zenék megszólaltatása, zárórecitációk, hálaadó felajánlások, és a sztúpához intézett kérések következnek.

3.) Rítusok az építkezés befejezése után

A sztúpa elkészülte utáni legfontosabb szertartás az építmény megszentelése. A mester meditációja erejével megidézi a tiszta világokban élő Buddhákat, behúzza őket a megszentelt építménybe, és a szertartás műveleteivel megpecsételi jelenlétüket a műtárgyban. Ezáltal válik a hely áldásadóvá, s érdemessé arra, hogy a kultusz tárgyául szolgáljon. A megszentelést a sztúpa elkészülte után minél előbb végre kell hajtani, s azt évente ismételni kell.

Számmisztikai megfelelések

A sztúpa arányait rendkívül szigorú előírások határozzák meg. Emellett a strukturális elemek számában és a metszetekhez rendelhető számokban egy igen archaikus számszimbolika fejeződik ki. Az ókorban nemcsak Indiában, de szerte a világon előszeretettel használták a számprincípiumokat olyan misztikus vagy spirituális tudás közlésére, amelyek paradox vagy fogalmon túli természetük miatt szavakban nehezen voltak megfogalmazhatók. A legismertebb ilyen, számmisztikát is alkalmazó rendszerek például a héber kabbala, vagy nyugati kultúrkörben a pythagoraszi numerológia.

A sztúpa ebben az értelemben tartalmazza a legtöbb elemi számszimólumot. Kompakt és szerves alakja maga az Egy, mely egységbe foglalja és integrálja az összes ellentétet, s a mindenség csírája. Fő része, a kupola a mindenség eredetét képező kozmikus tojás képe, amint erre szanszkrit elnevezései (anda = „tojás”, garbha = „méh”) egyértelműen utalnak.

A Kettő feszültségét, a mindenséget átható polaritást a kupola és az oszlop viszonya fejezi ki, melynek spirituális jelentőségét fentebb tárgyaltuk. Ugyanerről szól a csúcson elhelyezett Nap -Hold szimbólum. A Három a térbeliség száma, mely ezáltal a szellemi dimenziót fejezi ki. Ez a sztúpa vertikális tagolásában (alépítmény, kupola, felső rész) képeződik le. A buddhizmusban a hármas szám nemcsak a vertikálisan elhelyezkedő létsíkok felosztásának alapja (vágyvilág, tiszta formák világa és formán túli tartomány), hanem az egyetemes szellemi igazságok kategóriáit is előszeretettel foglalják hármas csoportokba (pl. három általános jellegzetesség, három létprincípium, az egyetemes szenvedés három gyökéroka, a tettek etikai következményeit előidéző három elv stb.).

Míg a három az általánost és a szellemi dimenziót, addig a Négy a síkbeli kiterjedést, az anyagiságot, a sokféleséget, az egyénit fejezi ki. Egyfelől a négyesség jellemzi a szenvedés és a szellemi egységből való kiszakadás világát (lásd a kereszt szimbolikát vagy a szenvedés természetéről szóló buddhista Négy Nemes Igazságot), másfelől viszont a buddhizmusban ugyanez képezi a szellemi fejlődés alapját és kiindulópontját. Ezért a szellemi gyakorlás egyéni szintjén igen elterjedtek a négyességen alapuló gyakorlatrendszerek (részletesen lásd a következő szakaszban). A négyességet mind kozmológiai értelemben, mind pedig a szellemi gyakorlás összetevőiként a sztúpa alsó szintjének négyszögletes formái képezik le. A Nyolc viszont a magasabb szellemi megvalósítás száma, ezért jelképezi a harmiká az ún. Nemes Nyolcrétű Ösvényt.

A Hét a három és a négy összege, s ezáltal a mindent magába foglaló teljesség száma. A sztúpa szimbolikájában a kupolához rendelik, mely nemcsak a mindenség csíráját (világtojás), hanem a teljességet magában hordó ősméhet is jelképezi.

Az Öt és többszörösei az átlényegüléssel, átváltozással állnak kapcsolatban. A sztúpán az ötös szám kapcsolódik például ahhoz a részhez, ahol a kupola kör alakú alja a négyszögletes felső lépcsővel érintkezik. Az egyéni ezen a ponton lép először kapcsolatba az egyetemessel, s találja meg ezen keresztül saját középpontját. Az alsóbb négyzetektől eltérően ezért ezen a szinten a négyzetet a középpontjával együtt számolják. A tizes számot rendelik ugyanakkor magához az oszlophoz.

A Tizenhárom az a szám, amely kilép a szellemi és anyagi világmindenség tizenkettes számrendszerben (= 3 x 4) kifejeződő kompakt rendszeréből, ezért képviseli a világból fölébredő transzcendens tudást, a buddhaságot. A Buddhák felszabadulását és világon túli minőségeit a sztúpa oszlopán elhelyezett 13 korong jelképezi.

A sztúpa egyes szintjein megjelenő számprincípiumok összegzésével, illetve relációba állításával is érdekes számmisztikai párhuzamok adódnak, ezek bemutatása azonban meghaladja jelen írás kereteit.

A szellemi megváltás útjának leképeződése
a sztúpa virtuális terében

A mandala a kozmosz és az ember egzisztenciális struktúráinak leképezése mellett egy időbeli folyamatot is bemutat, és ugyanez figyelhető meg a sztúpa mint speciális mandala esetében is. A mandala egyes elemei az ember spirituális fejlődési útjának állomásaiként is felfoghatók, s meditatív bejárása fókuszba állítja az adott fokozaton megvalósítandó képességeket, illetve tudatállapotokat. A sztúpa emelkedő szintjeinek spirális körüljárása egy olyan szellemi önismereti folyamatot tükröz, melyben az egyes égtájaknak, illetve strukturális részeknek megfelelő lételemek egyre tökéletesebben kerülnek megismerésre vagy megvalósításra, egészen addig, amíg a meditáló el nem éri a végső megszabadulás üdvözült állapotát.

A sztúpa és a szellemi út közötti megfeleléseket a déli buddhizmus szent iratai és a tibeti Tandzsur nagyon hasonlóan írják le. Eszerint az alépítmény képviseli az előkészítő fokozatokat, a kupola a megvilágosodás lényegi feltételeit és tudati összetevőit, a harmikától fölfelé eső rész pedig a megvalósítás gyümölcseként megjelenő képességeket és tudatállapotokat. Mindhárom szint maga is 3 részre oszlik.

Az előkészítő szakasz, melyet az alépítmény három négyzet alakú lépcsőfoka képvisel, tudatossági és elemzési gyakorlatokkal kezdődik, amit a morális erőfeszítés, majd a megvilágosodás előfeltételét képező tudati tényezők fölébresztése követ. Mindhárom csoport 4-4 alapgyakorlatból tevődik össze, melyeket a lépcsők egyes oldalai képviselnek. Konkrétan a legalsó négyszög jelenti az „éber tudatosság négy alapzatát”, mely az egész buddhista út kiindulópontja (a test, az érzések, a tudatállapot és a tudattartalmak éber tudatossága). A második négyzet alakú lépcső az üdvös tettek, üdvös beszéd és üdvös gondolatok kifejlesztésére irányuló „négyféle helyes erőfeszítés”-t fejezi ki. Végül a harmadik lépcső oldalai a természetfölötti képességek kifejlesztésének négy útját jelentik.

A kupola alapjával érintkező negyedik lépcsőtől a kupola tetejéig terjedő fő rész a sztúpa és ezzel együtt a megvilágosodási út törzse. Amint erre a számmisztikával foglalkozó pontban utaltunk, a kupola kör alakú alja a négyzethez behozza ötödikként a közepet is. Így a legfölső lépcsőhöz az „öt szellemi képesség” (hit, bölcsesség, koncentráció, erőbevetés és éberség), a kupola aljához pedig az „öt szellemi erő” tartozik (utóbbiak jellegükben megfelelnek az öt képességnek, ám azok kifejlett, realizált fokát jelentik). A törzs harmadik szintje, maga a kupola az ún. „hét megvilágosodási tényezőt” – a szellemi ébredés közvetlen előfeltételét jelentő tudati képességeket – képviseli.

A felső részben a harmiká a transzcendens „nyolcrétű ösvényt” jelenti, melyből a megvilágosodott tudat Buddha-természete közvetlenül kiemelkedik. A sztúpa oszlopa e Buddha-tudat tízrétű természetfölötti tudását fejezi ki. Végül a 13 vízszintes korong a megvilágosult Buddhák tizenhárom misztikus képességét jelenti. E 13 képesség, melyek a szellemi úton elérhető legmasabb tökéletesség ismérvei, a következők: A Fölébredett (1) tudja azokat a helyeket, amelyek egy Buddha tanító tevékenységéhez alkalmasak; (2) ismeri a különböző tettek következményeit; (3) ismeri az összes meditációs fokozatot, megszabadulást, eksztázist és magasabb tudatállapotokat; (4) ismeri más lények képességeit; (5) ismeri a lények különféle hajlamait; (6) ismeri a különböző létsíkokat; (7) ismeri azokat az utakat, amelyek bármely kívánt cél megvalósításához vezetnek; (8) emlékszik a korábbi újjászületéseire; (9) tudja saját és mások halálának és újjászületésének az időpontját (10) meg tudja semmisíteni a rossz erőket; (11-13) rendelkezik a Buddhák különleges éberségének három alapzatával.

Miután a buddhizmus lényege a megvilágosodásig vezető önmegváltási út gyakorlati véghezvitele, melyhez képest a világra vonatkozó leírások és értelmezési modellek alárendelt jelentőségűek, a buddhista sztúpa esetében az itt utoljára vázolt jelentésszint a legfontosabb. A sztúpa rituális körüljárása nemcsak a Megvilágosodott emlékének szóló tisztelgés, vagy a Buddha erejében való megmerítkezés, hanem egyben szimbolikus elővételése annak az útnak, melyet a Buddha követője mestere példája nyomán maga is végig kíván járni. A délkelet-ázsiai országokban ezért nem ritkák az olyan nagyméretű sztúpák, ahol az egymás fölötti szinteken a körbejárásra szolgáló teraszok vannak kialakítva, így a pradaksina nemcsak az alapzat körül, hanem mintegy térben, a szellemi út spirálisan emelkedő pályáján is elvégezhető.

Irodalom

• Dorjee, Pema: Stupa and Its Technology. A Tibeto-Buddhist Perspective. Motilal Banarsidass, Delhi 1996.
• Govinda, Láma Anagarika: Der Stupa. Psychokosmisches Lebens- und Todessymbol. Aurum Verlag, Freiburg im Breisgau 1978.
• Snodgrass, Adrian: The Symbolism of the Stupa. Motilal Banarsidass, Delhi, 1992/1985.