Katalógusszöveg SI-LA-GI 2000-ben a Fészek Galériában megrendezett kiállításához
Az itt felhasznált képi illusztrációk szerzői jogi védelem alatt állnak.
© Szilágyi Szabolcs, 1990-2000. Közlésük az alkotó szíves hozzájárulásával.
A függő kert az élet parabolája. Kert, mert gazdagság, szépség, szomorúság, fájdalom, elmúlás, születés, színek, hangok, illatok, ízek, selymes és szúró tapintás, lelkesült, tépelődő és megfakult gondolatok. Tér és idő, sötétség és fény, évszakok váltakozása. Folytonos alakulása a dolgok belső összefüggésének logikájából következik: minden ok és okozat egyszerre, s nincs egyetlen kép, helyzet vagy jelenség sem, mely önmagában állna. Nincsenek tárgyak, csak események; az érzéki formák csupán a világ lüktető dallamának pillanatképei. Megjelenésük és elmúlásuk feltételek függvénye, s e feltételek maguk is feltételeik függvényében alakulnak. Törékeny létezésük az okok, körülmények, kontextus, ellentétek, funkció és nézőpont szerencsés együttjárásán múlik, amit gyorsan elsodor az élet változása. A függő folyamatosság a pillanatnyi és végletesen kiszolgáltatott jelenségek e megállás nélküli áramlása.
Ha a dolgok valódi természetét keressük, könyörgő vagy hadonászó kezünk csak a semmit markolássza. Az elenyésző káprázatok olyanok, mint a banánfa kérge, melyeket lehántva csak újabb kéreglapok — új káprázatok — bukkannak elő, s ezek mögött végül az üresség rejtőzik, nem pedig a vágyott-remélt lényeg. Ahogy a falra firkált szútra tanítja: „…a forma üresség… a forma nem más mint üresség; ugyanígy az érzés, érzékelés, fogalom és tudatosság is üresség.“ Ha szilárd pontot keresünk, a jelenségek egyetlen bizonyossága az elmúlásuk. A létezők lényege éppen ott nyilatkozik meg, ahol feltárul nemlétezésük. A valóság megismerésének ezért kulcsa SI-LA-GI képeinek gyakran visszatérő motívuma, a halál. A független folyamatosság a létezők abszolút értelemben való nemlétezése — feltétel nélkül és folytonosan zajló elmúlásuk.
Végső természetüket tekintve a leghatalmasabb dolog nem különbözik a legapróbbtól, a jelentéktelen is ugyanarról a valóságról árulkodik. Egy lehulló virágszirom, egy elhangzott mondat, a madárcsiripelés vagy az arcon legördülő verejték ugyanarról szól, mint egy birodalom felbomlása. A jelenségek csak abban térnek el egymástól, ami bennük a látszat. Ami a dolgokban igaz, abban nincs közöttük különbség — ebben rejlik a lényegtelen fontossága.
Az egész élet csupán képek és tükröződések egymásba szövődő, szakadatlan áramlása — egy álom, mely az ébredéssel szétpukkad, mint a buborék. Ha tudni akarod a valóságot, miközben alszol, s nem akarsz belefeledkezni a káprázatba, akkor SI-LA-GI-hoz hasonlóan akkor is tartsd nyitva szemed, amikor megálmodod magadnak a világot.
Távolság
A göcsörtös kézírással, palatáblára vetett sorok egy kisiskolás gyermekéveit idézik. A gyermekkor álomszerű világának varázsát az adja, hogy a lehetséges még nem kristályosodott ténylegessé. A trópusi tájon bizonytalan messzeségbe vesző út jelzi, hogy a jövő már ki van jelölve; beláthatatlansága azonban még a szabad kibontakozást ígéri.
A képekhez SI-LA-GI semmit sem tesz hozzá, csupán közelebb menve észreveszi a káprázat pillanatfelvételein átsejlő valóságot. Ahogy az élet útján arcát a valóság egyre leplezetlenebbül megmutatja, úgy szűkül a horizont, s váltja fel a nyílt tér távlatosságát a földközelség. A Dawn-kóros beteg, az elaggott kutya, a baleset áldozatává vált motoros ottfelejtett bukósisakja saját jövőnket mutatja, ahol a vágyak teljesülése a fonákjára fordul. A tiszta látást azonban akadályozza, hogy közénk vetítjük a távolságot. Miközben az út folyamatosan tovább halad a végtelenbe, mi magunk, akik látszólag az úton járunk, nemsokára véget érünk.
Ám az élet útja egyszersmind a valóságot feltáró ösvény, hiszen annak minden eseménye saját ürességét nyilatkoztatja ki. Minél közelebb hozzánk az elmúlás, annál inkább az igazságot éljük. Illúzióban töltött életünk valódi létezéssé a halálunkkal való találkozás pontján válik. E találkozás azonban csak annak számára elkerülhetetlen, aki az úton jár: az ürességben nincs se betegség, se öregség, se halál.
Maszkok
A maszk elbűvölő és egyben félelmetes jellege látszólagos mozdulatlanságából fakad. A maszk olyasvalamit merevít ki és tárgyiasít el, ami az életben talán a legélőbb: az emberi arcot. Az emberi személyiség maga is maszk (persona), amely arcunkra fagyott szerepeinkből és szokásainkból képződik. A személyiség rejti el és dermeszti meg a személyességet. A maszk ezért — szolgáljon bár a magasság vagy a mélység erőinek idézésére —, mindig magán viseli a démonikus jelleget. Mivel személytelen, hiányzik belőle az emberség és a szeretet. A tudatban rejlő végtelen lehetőségeket a személyiség mint maszk rögzíti változhatatlan szerkezetté. A SI-LA-GI által gyűjtött és megmunkált három maszk mintha csak az emberi tudatban ható három fő démonikus ösztönzést képviselné.
Az első a gyűlölet maszkja: összeszűkült tekintet, érzéketlenné fagyott arcvonások, de a legárulkodóbbak a vicsorító fogak. A fog, az agresszió ősi fegyvere nem más, mint csonttá keményedett érzékenység. A gyűlölet végleg elszigetel tárgyától: megfojtja az együttérzést, s a másik félben nem engedi többé önmagunk másik felét látni. A csont az élet áramában amúgy is a halált idézi. Mutatja, ahogyan a tárgyiasulás a szerveset és elevent egyre inkább felemészti.
A második maszk a mohó vágy. Nyelésre táruló száj, kilógó nyelv, antennaként meredő fül, kidülledt tekintet — mind sóváran az érzéki tárgyakra mered. Az élvezés groteszk önfeledtségének arcvonásai. A fényre való érzékenység szerve, a szem a fényt elnyelő formákra tapad. Ahogy a személyiség az emberi természet maszkja, ugyanúgy rejti a jelenségek ürességét maszk mögé a forma.
A harmadik maszk a tudás homálya: az én-azonosság tudata. Az én azonosítása az, ami másoktól elkülönít. Vágy és gyűlölet, mint szem és fog egyaránt ebből az elkülönültségből sarjad. A más és az én valódiságába vetett hit tehát egy tőről fakad, s ha nem volna világ, nem létezhetne én sem. Az önhittség a külvilágban gerjesztett látszatokra támaszkodik. A maszkjában magát megtalálni vélő ember azonban végzetesen hibázik. Hiszen minden, ami él, az változik, s aki önmagát maradandónak véli, az a halálba kapaszkodik.
Boldogság, szenvedés hasonló,
mindegyik mulandó
Egy kórházi szobában, megkezdett vacsorája előtt üldögélő néni. Arcán a maszk, mely máskor a valóság elrejtésére szolgál, az öregség és betegség kontextusában paradox módon annak kifejezőjévé válik. A halállal való találkozás pontjához közeledve, a jelenségek léte és nemléte közötti feszültség végletesen kiéleződik. A maszkot ez az ellentmondásos hatása az egész emberi élet szimbólumává avatja. Mint ahogy a személyiség egyszerre takarja, és közben mégis megvalósítja az emberséget, vagy a forma káprázata, mely elrejti, s egyben kifejezi az ürességet. A maszk természetének e másik oldalát SI-LA-GI azáltal fedi fel, hogy a képen az álarc nem önmagában áll, hanem ott van mögötte az ember. Az elmúlt örömök, meghitt történések emlékeit sűrítő maszk szilárd anyagisága látszólag védelmet kínál a test kezdődő felbomlásának szorongató valóságával szemben. Az öregasszony távolba révedő tekintetén azonban már egy ennél sokkal erősebb bizonyosság látszik. A elmúlás tudásának kontrasztjában az emlékekből képződött maszk is a nemlét tükröződésévé válik.
Pain (fájdalom)
A kerékre kötözött mazochista férfi szenvedése a keletkezés és elmúlás körforgásába béklyózott tudat kínjainak képe. Végletes kiszolgáltatottságát és megkötöttségét realitásnak képzelve már el is felejtette, hogy önmaga kötözte fel magát a kerékre. A vágyak intenzív megnyilvánultsága prizmaszerűen a szenvedést is színeire bontja. Viszonylagosságában így válik látszólag külön egymástól a gyötrelem és a kéj.
Ugyanígy tapad a vágyaink forrásául szolgáló szomj kidülledt tekintettel a ténylegesen nemlétező jelenségekre, s miközben azokat szívja, szopja, markolja, tépi, rágja, nem veszi észre, hogy élvezetnek saját gyötrelmét véli. Ami a szenvedéshez köt bennünket, az a saját vágyunk. A negatívba fordított kép a személy perverz kifordultságát tükrözi. Emberarcát egy látszólagos arc (maszk) mögé rejti, s annak valóságos voltát a kín intenzitásával igyekszik igazolni. Pedig csak a maszkot kellene letenni, s máris szabad lehetne; hiszen nemcsak az élvezet tárgya üres, de nem létezik a szenvedő személy se.
A 
csend helye
Az élet csak a halálunkra vetítve válik igazzá; a halál tudása nélkül felszívódunk a látszatokban. Az élet a maga látszólagosságában tulajdonképpen nemlét; mely tényleges létezéssé éppen elmúlásában válik. Aki az életében csak életet lát, az a halálnak adja el magát. Minthogy az élet valósága a halál, meg kell halnunk ahhoz, hogy élni tudjunk.
A kiterített hullákkal övezett hirdetési felület mintegy színpadot formáz, amelyen az élet tragikomédiája zajlik. Az élet színjátéka a felbomló tetemekből bontakozik ki, ahová a színészek dolguk végeztével maguk is visszatérnek. Míg mi a színpadon kelletjük magunkat, addig ők a valóság — a nézők, akik csendben, örök mozdulatlanságban figyelnek.
Szív szútra installáció
A falra függesztett pozdorjalemez szögletessége és sivársága megfelel mindennapjaink lélektelen formavilágának, ahol a határozottan előugró kontúrok elfedik a tartalmatlanságot. A forma végletekig lecsupaszítva önmaga hiányát mutatja. Az üres falra viszont, ami tartja, a legmélyebb kinyilatkoztatás van felírva — csak legyen, aki az ürességet olvasni tudja.
Érzéki létünk látszólagos szubsztancialitását a nem elég alapos szemrevételezés okozza. A megállás nélküli szökdécselés formáról formára, gondolatról gondolatra a bőség és tartalommal telítettség benyomását kelti. Nem vesszük észre, hogy a forma csak hiány: repedezettség lelki szegénységünk falán, melybe az álomképek gazdagságát megcsalt képzeletünk vetíti.
Az üres téglalappal SI-LA-GI egyetlen, végső önmagára redukált formát állított a középpontba, hogy a nézőt a forma ürességébe beavassa. A falra fölírt tanítás azonban elárulja, hogy az üresség maga sem más, mint forma. Ha a hiány valósága elől nem bújnánk, fölismerhetnénk, hogy a forma szegénységében hatalmas gazdagság rejlik.
E gazdagság szimbóluma a csupasz téglalapban felcsillanó aranyfolt. Alakja a forma szögletességében is a teljesség jelenlétét jelzi. Arany színe a forma sarában rejtőző kincset, a koldus ruhában megjelenő nemes minőségek ragyogását idézi. Az arany a Nap földi analógiája, melynek sárga színében egyszerre van jelen a világosság és a bőség — az igazságra ébredő tudás és az élet növesztésének ereje.
Ha átlátjuk a forma ürességét, akkor megértjük, hogy a forma végtelen teremtő lehetőség, melyet képzeletünkön keresztül szabadon alakíthatunk. Ugyanaz, ami megkötöz bennünket, válik szabadságunk eszközévé. Ha álmaink valóságosságának illúzióján keresztüllátunk, és fölismerjük abban saját képzeletünk játékát, akkor szabadságunk már csak azon múlik, mennyire vagyunk éberek, miközben álmodunk.
Leborulás
A forma üresség, s az üresség nem más, mint forma: még az üresség sem önmagáé, hanem a forma üressége. Az élet minden eseménye áldozat, a megismételhetetlen pillanat felhelyezése az üresség örökkévalóságának oltárára. Fölállni annyi, mint teljes részvétellel vállalni a pillanatnyi történések súlyát. Leborulni annyi, mint elengedni, s visszaadni őket szülőjüknek, az elmúlásnak. Az élet csodája e két mozdulat egyidejű egymást áthatása. Az élet függő kertje egyetlen hatalmas áldozóasztal, melyen a teremtés és feloldás örök játéka zajlik.
Így szövődik egymásba a lét és nemlét fonala, megformálva az élet csodáját az áldozóasztalon, mint kozmikus szövőszéken. Szabaddá csak az áldozatot bemutató eleven ember válik. Hiszen szabadnak lenni annyi, mint teremtő lehetőségeinket folyamatosan odaajándékozni az életnek, az életünket pedig folytonosan odaajándékozni az elmúlásnak. Nem szabad engednünk — figyelmeztet SI-LA-GI video-installációja —, hogy e folyamat bármely pontján akár csak egy pillanatra is megtapadjunk. Mire a vég nélküli áldozás folyamatában a leborulásnál használatos kézvédő szertefoszlik, addigra maga a leborulás művelete is szabaddá válik, s azt ettől kezdve egyszerűen a valóság spontán önkifejeződésének pulzálásaként éljük. Ez legyen SI-LA-GI tanítása szerint végső menedékünk.
