Reggeli üldögélések - útmutató a meditációhoz

Az itt következő írás azokat az útmutatásokat tartalmazza, amelyek a Buddhista Meditáció 1993. évi nyári lelkigyakorlatán, Nagyhideghegyen tartott hajnali meditációk előtt hangzottak el. Ezek az útmutatások közérthető bevezetést nyújtanak a buddhista éberség-meditáció (szatipatthána) módszereibe, és lehetővé teszik, hogy a meditációval most ismerkedő gyakorlók túljussanak a gyakorlás elején jellemzően előforduló nehézségeken.

Az írás 1995-ben nyomtatott füzet formájában is megjelent (Reggeli üldögélések. Az Ārya Maitreya Buddhista Meditációs és Oktatási Központ jegyzete. Bódhi-füzetek 1. Buddhista Misszió, Budapest). Egyszerű fogalmazásmódja és a benne foglalt hasznos tanácsok miatt igen gyorsan elkapkodták, és a kilencvenes évek végétől a nyomtatott változat – jóllehet azóta is sokan keresték – legfeljebb antikváriumban érhető el. Mivel a füzet újabb kiadása nincs napirenden, mondanivalója viszont nem időhöz kötött, úgy döntöttem, hogy online olvasható formában ismét közzéteszem, hátha vannak olyanok, akiknek segítséget jelent majd a meditáció ösvényén.

Ez az elektronikus kiadás a nyomtatott füzet újraszerkesztett anyagát tartalmazza, melyen főleg nyelvhelyességi javításokat és kisebb tartalmi pontosításokat hajtottam végre. A Zen rövidkék  címet viselő második rész kínai és japán mesterek verseiből és mondásaiból készített fordításaim gyűjteménye, amelyek közvetlenül nem kapcsolódnak a meditációs útmutatásokhoz, hanem a meditációra való inspiráció forrásaként kerültek a kötetbe.
Az egyes fejezetek a megfelelő lapfülekre kattintva nyithatók meg.

Nagy örömet jelentene számomra, ha az itt közzétett írás mégoly csekély mértékben is hasznos segítségül szolgálna a felszabadulás útját kereső lényeknek.

A meditációban elsőként azt a bizonyos puszta éberséget vagy tiszta jelenlétet szeretnénk tapasztalni, amely átélhetővé teszi számunkra a tudat valódi természetét. Ezt önmagában gyakorolni nagyon nehéz. Nem azért, mintha bonyolult lenne, hanem épp az egyszerűsége miatt. Amit át szeretnénk élni, az valami teljesen nyilvánvaló, tárgynélküli élmény, s ennek ellenére nem tudjuk tapasztalni, nem tudjuk felismerni, hogy miről is van szó. Nincs tapasztalatunk róla, mivel ahhoz vagyunk szokva, hogy valamivel állandóan foglalkozunk, valamire mindig irányulunk.

Így aztán nem a tudat saját éberségét vagy szemlélőerejét tapasztaljuk, hanem a tudatban mindig valamilyen tárgynak a tudatossága van jelen. Egyáltalán el sem tudjuk képzelni, hogyan is lehetne elmozdítani a tárgyakat a tudatból, hiszen ha eldöntjük is, hogy nem gondolunk semmire, akkor is van már valami a tudatunkban (tudniillik az, hogy „nem gondolok semmire”); valamilyen tárgy tehát mindig jelen van. Tekintve, hogy a tudat mindig foglalkozik valamivel, mindig van valamilyen tárgya, nem kezdhetjük a probléma megoldását azzal, hogy ne legyen semmilyen tárgya, hanem ehelyett mi magunk adunk neki egy tárgyat. A megoldás kulcsa az, hogy az attitűdünket, a hozzáállásunkat változtatjuk meg a tárgyak vonatkozásában.

Általában ha a hétköznapi tudatban megjelenik egy tárgy, és a tudat elkezd ezzel foglalkozni, ezzel együtt mindig fellép bennünk egy bizonyos tapadás is. Ez úgy kezdődik, hogy miután megjelent a tárgy a tudatunkban, nem tudjuk elengedni, hanem elidőzünk a tárgynál, és egy kis idő múlva képzettársítási láncolat indul el bennünk vele kapcsolatban. Vagyis eszünkbe jut róla valami, és ekkor már ez merül fel a tudatban, majd arról megint eszünkbe jut valami, és ez így megy tovább. Ilyen módon képzelgésekbe bocsátkozunk, minősítések egész rendszerét vetítjük a dologba, s egész sereg gondolat merül fel bennünk, amelyek akörül a tárgy körül forognak, amelyből az egész kibomlott.

Az első dolog, amit el kell sajátítanunk, hogy legalább akkor, amikor meditációban üldögélünk, ne erőlködjünk azon, hogy semmi se jelenjen meg a tudatban, mert hiszen úgyis lesz benne valami. Teljesen értelmetlen lenne, ha megpróbálnánk megerőszakolni magunkat, mert úgyis fel fog merülni valami. Inkább hagyjuk, hadd legyen a tudatunkban az, ami egyébként is benne szokott lenni, egy különbséggel, nevezetesen, hogy igyekezzünk eközben ébernek maradni. Igyekezzünk résen lenni, miközben maguktól végigfutnak a tudatunkban azok a gondolatmenetek, amelyek egyébként a hétköznapi tudatunkban is megtörténnek. Ez a lényeg, vagyis hogy legyünk résen, és ne bonyolódjunk bele túlságosan ezekbe az asszociációs játékokba. Próbáljuk meg az éberségen keresztül megfigyelni és kontrollálni magunkban azt a pillanatot, amikor hozzátapadnánk a megjelenő tárgyakhoz. Ha elég éberek vagyunk, tapasztalni fogjuk, hogy ezt a tapadást ki lehet küszöbölni. Tulajdonképpen maga a tudatosság szünteti meg ezek hatalmát azáltal, hogy a saját tapadásunkat vagy gondolatainkat illetően tudatossá válunk. Nincs tehát szükség arra, hogy erőlködjünk, hogy „A tudatom oda irányulna, de én azt akarom, hogy ne tegye.” Nincs szükség ilyesfajta erőlködésre: az egyszerű reflektálás a tudatunk tapadási hajlamára önmagában is elég ahhoz, hogy ez a tapadás idővel magától megszűnjék. Ezáltal a tudatot szabaddá tudjuk tenni ahhoz, hogy valami – talán egészen más – ismét felmerülhessen benne.

Ennek a felszabadító mozdulatnak a titka egy nagyon egyszerű mechanizmus. Abban a pillanatban ugyanis, amikor tudatossá vagy éberré válunk arra, ami a tudatunkban történik, a tudat már nem a tárggyal foglalkozik, hanem a saját tevékenységével. Így önmaga tevékenysége válik saját tárgyává. Ezáltal azonban egyszersmind meg is szűnik az előző tárgyhoz való tapadás, mert a tudat át tudott váltani egy másik tárgyra. Valamely gondolatnak, érzésnek, képnek a figyeléséről átváltott önmaga figyelésére, s ezáltal a tapadás, a tárgyra való önkéntelen figyelés önmagától feloldódik és felszabadul. Ez azt jelenti, hogy a meditációban voltaképpen az égvilágon semmit nem kell csinálni, csak üldögélni és hagyni, hogy bármi megtörténjen, éppen úgy, mint a hétköznapi tudatban, egyetlen különbséggel: teljesen tudatosnak kell lennünk arra vonatkozólag, ami a tudatunkban történik. Ez a tudatosság önmagában elég ahhoz, hogy kiküszöbölje a tapadást és az egy helyben állást, s megnyisson bennünket a spontán történéseknek, lehetővé téve a tudat szabad áramlását. E gyakorlás folyamán bármiféle tapasztalás felé nyitottak vagyunk, és nem igyekszünk semmit elnyomni. Ugyanakkor mégsem állunk le sehol, nem válunk egyoldalúvá, s nem bonyolódunk bele semmibe, hanem a saját természetes éberségünkön keresztül fejlesztjük magát az éberséget.

A tapasztalatok szerint azonban sokak számára eleinte nehézséget jelent ennek az attitűdnek a felvétele, amit úgy szoktunk jellemezni, hogy „a tudatnak nincs meghatározott tárgya, hanem bármit megengedünk, és aztán elengedjük.” Pedig a művelet igen egyszerű:

megtörténik az esemény;
felismerjük annak megtörténtét a tudatban;
ezáltal tudatossá válik;
és már el is tudjuk engedni.

S mégis, ez rendszerint nehéznek bizonyul. Nehéz megállni, hogy ne bonyolódjunk bele egy-egy történésbe, s ne tapadjunk hozzá ahhoz; nehéz elérni, hogy az egész folyamat során valóban éberek tudjunk maradni. Ezért az elején, amikor elkezdjük ezt gyakorolni, célszerű, ha adunk magunknak egy úgynevezett „vezetőingert”.

Az üldögélésünk során kezdetben választhatjuk ilyen vezetőingernek a légzésünket. Hogy könnyebben fenn tudjuk tartani magunkban az éberséget, s ne fantáziáljunk el és ne merüljünk bele bizonyos gondolatmenetekbe, választunk a tudatosságunknak egy támasztékul szolgáló tárgyat: a légzésünket. A légzésünk közepette legyünk éberek, a légzést tudatosítsuk. Természetesen nem azzal a fajta „merevséggel”, ahogyan mondjuk egy összpontosítási vagy koncentrációs gyakorlatot végeznénk. Most ugyanis nem az a cél, hogy a légzésünkre abszolút és mindent kizáró módon koncentráljunk, és semmi mást ne engedjünk a tudatunkba, hanem éppen ellenkezőleg: a légzésünk áll a tudatunk középpontjában, de úgy, hogy ennek hátterén minden történésnek szabad lehetőséget biztosítunk.

A légzés követése nem jelenti, hogy manipulálnunk kellene azt, tehát nem pránájámáról van szó. Ugyanúgy lélegzünk, mint máskor, azzal a különbséggel, hogy itt most a légzést tudatossá tesszük. Ahogy a Buddha fogalmaz az éberségmeditációról szóló tanítóbeszédben, hogyha hosszan lélegzünk, akkor tudjuk, hogy hosszan lélegzünk, ha röviden, akkor tudjuk, hogy röviden. Nem mondogatjuk magunknak, hogy „Hosszan lélegzem”, mégcsak nem is gondoljuk ezt, mert ha gondoljuk, akkor már a gondolat áll a középpontban, és nem a légzés. Egyszerűen csak tudunk róla, átéljük azt, hogy lélegzünk.

Tehát az üldögélés során átéljük a légzésünket, és akkor egyszer csak felmerül bennünk valami, például az a gondolat, hogy „Ma reggel nem volt köd. Sötét volt és most meg világos van, és látom, hogy köd van” —, és erről aztán egy sor további dolog jut az eszünkbe. Mivel ez most nem koncentrációs gyakorlat, nyugodtan hagyjuk, hogy bármi az eszünkbe jusson, ám közben igyekezzünk megőrizni az éberségünket. Így abban a pillanatban, amikor kinézünk, és látjuk, hogy köd van, rögtön tudatosítsuk, hogy a tudatunk kitekintett, és eszébe jutott, hogy köd van. Reflektáljunk arra, ami a tudatunkban történik, utána pedig rögtön térjünk is vissza a légzéshez. A gyakorlás során a légzés tudatossága megteremt egy olyan alapot, ahová mindig vissza lehet térni. Ez az, ami nem engedi, hogy a tudatunk túlságosan elkóboroljon, hanem ad számunkra egy olyan stabil pontot, amihez mindig viszonyítani tudjuk magunkat.

Eleinte ezt próbáljuk meg gyakorolni, mert ezen a gyakorlaton keresztül tanulunk meg ráérezni arra a fajta meditációra, amely nem erőlködik, és nem igényel semmiféle elnyomást. Ez a gyakorlat tulajdonképpen semmi olyasmit nem kíván tőlünk, ami más lenne, mint amit megszoktunk. A tudatunk továbbra is ugyanúgy működik, mint amikor a hétköznapi életben foglalkozunk valamivel; az egyetlen dolog, amire törekedszünk, hogy ezt az egész folyamatot, amely a spontán módon reflektáló tudatunkban zajlik, láthatóvá, éberré, tudatossá tegyük önmagunk számára.

A további üldögélésekhez az éberség-gyakorlatok értelméről is szeretnék néhány szót mondani.

Amint ez közismert, az éberségmeditáció a buddhista meditációk egyik fajtája. Az egyéb meditációs technikák részint a koncentrációs készség, részint a belátás kifejlesztésére irányulnak. Maga az éberségmeditáció bizonyos fokig magában foglalja ezt a két további meditációfajtát is. Saját megfigyelésem szerint a mai ember számára a meditációs gyakorlás kezdeti szintjén bizonyos szempontból a belátást vagy bölcsességet fejlesztő gyakorlatok bizonyulnak hatásosabbnak.

Bizonyára vannak az olvasók között olyanok, akik már próbálkoztak más szellemi utakkal, s így tapasztalhatták, hogy ezek a szellemi utak gyakorlataikat nagyon gyakran a koncentráció fejlesztésével kezdik. Különféle összpontosítási gyakorlatokat adnak, például egy gyertyalángra történő fókuszálást vagy a légzés figyelését, vagy el kell képzelnünk egy pontot a homlokunk közepén, és arra kell koncentrálnunk.

Aki próbálkozott már ilyesfajta gyakorlatokkal, az tapasztalhatta, hogy ezek a gyakorlatok számunkra valójában elvégezhetetlenek. Amikor leülünk, és nézzük a gyertyát, vagy amikor a homlokunk közepére próbálunk koncentrálni, bármennyire igyekszünk is, néhány másodperc múlva teljesen elterelődnek a gondolataink. Néhány perces vagy ennél hosszabb időtartamra képtelenek vagyunk fenntartani a koncentrációt.

Ennek oka részint az, hogy ezek a meditációk túlságosan mesterkéltek. Azért nem vagyunk képesek őket sokáig végezni, mert az elme számára egyszerűen unalmasak. Az ezekre történő koncentráció a szellem megerőszakolását jelenti. Van azonban e problémának egy másik oldala is, s erről szeretnék néhány gondolatot mondani.

Kétségtelen tény – ezt egy ilyen koncentrációs gyakorlat során bárki könnyen kipróbálhatja és ellenőrizheti –, hogy a koncentrációs képességünk egészen rendkívüli módon gyenge. Tehát valóban képtelenek vagyunk hosszabb ideig, de akár csak percekig is valamely kiválasztott tárgyra összpontosítani. És még ha valami nagyon érdekel is bennünket – tehát ha kialakul egy bizonyos spontán koncentráció –, még akkor is könnyen kizökkenthetőek vagyunk. Kijelenthetjük, hogy a tudatállapotunkat nagymértékű szétszórtság jellemzi. Márpedig ahhoz, hogy képessé váljunk a dolgok mélyére látni, hogy a tudatunkat meg tudjuk tisztítani és hatékonnyá tegyük, fejlett koncentrációs készség szükséges. Elengedhetetlen tehát a koncentrációs készség fejlesztése. Látjuk azonban, hogy a szokásos koncentrációs gyakorlatok végzése egyfelől megerőszakolja a tudatot – ami miatt képtelenek vagyunk ezeket hatékonyan végezni –, másfelől a sikertelenség következtében e gyakorlatokkal csak frusztráljuk magunkat, kudarcélményeket szerzünk, emiatt még jobban erőlködünk, s ettől még kevésbé tudunk koncentrálni. Hogyan lehetne a koncentrációt mégis fejleszteni? Ennek megértéséhez meg kell vizsgálnunk, hogy miért is nem tudunk koncentrálni?

Megfigyelhetjük, hogy ami érdekel bennünket, arra sokkal jobban tudunk összpontosítani, mint arra, ami érdektelen, s ennek alapján gyaníthatjuk, hogy a koncentrációra való képtelenségünk oka nem valamilyen alapvető képesség hiánya. Valójában jelen van a tudatunkban ez az erő, mint lehetőség vagy potencialitás.

Ha megvizsgáljuk, hogy miért nem tudunk koncentrálni, akkor mindig azt látjuk, hogy valami elterel bennünket. Valahányszor koncentrálni próbálunk, kényszerítő módon betolakszik valami a tudatunkba, és eltereli a figyelmünket. Ezek a betolakodó dolgok különfélék lehetnek, a leggyakrabban gondolatok vagy képzelődések formájában jelennek meg.

Amikor ilyen elterelődés történik, a tudatunk voltaképpen akkor is koncentrálódik, csak éppen nem arra, amire szeretnénk, hanem arra a másik gondolatra vagy fantáziára, ami eltereli és magára vonja a figyelmünket.

Ha megvizsgáljuk azokat a tárgyakat, amelyek elterelnek bennünket, fölismerhetjük, hogy ezeket a tudat saját tendenciái vagy hajlamai határozzák meg. Vagyis ha koncentrálni próbálunk, és valami elterel bennünket, ez nem véletlenszerűen történik. Olyan dolgok jutnak eszünkbe, amelyek a tudatunkat egyébként is foglalkoztatják, amire vágyakozunk, vagy amit gyűlölünk, ami felé a tudatunk ösztönzései irányulnak, amelyekkel a gondolataink asszociációs kapcsolatban állnak.

Ha a mélyére kívánunk látni annak, hogy miért nem tudunk koncentrálni, fölfedezhetjük, hogy azért nem vagyunk képesek összpontosítani, mert a tudat túlságosan bele van ragadva a saját ösztönzései által meghatározott tárgyakba. Vagyis a tudat nagyon is jól tud koncentrálni, csak éppen nem arra, amire szeretnénk, hanem a saját ösztönzései által meghatározott jelenségekre és fogalmakra.

A szokásos szétszórtságunkat az okozza, hogy ezek az ösztönzések kaotikusak, egymással is vetélkednek, egymást is állandóan kiszorítják. Így aztán a tudat koncentrációja esetleg pillanatonként is változhat, csaponghat, állandóan más-más tárgyakra irányulhat attól az ösztönzéstől függően, amelyik éppen felülkerekedik benne. Az egyik pillanatban nagyon is erősen koncentrálunk egy dologra, aztán a következő pillanatban egy másik ösztönzés merül fel és terel el bennünket, s ettől kezdve erre koncentrálunk. Az ilyesfajta koncentrációk jellegzetessége azonban az, hogy nem tudatosak, nem a törekvéseinknek megfelelőek, hanem ösztönösek: a vágyaink, ellenszenveink, kötődéseink – tehát a tudatunkban lévő spontán automatizmusok – határozzák meg őket.

A problémánk tehát nem az, hogy nem tudunk koncentrálni, hanem éppen ellenkezőleg: az, hogy nem tudunk dekoncentrálni, vagyis nem tudjuk feloldani és kivonni azokat a tudati energiákat, amelyek a vágyainkhoz és fantáziáinkhoz kötődnek, és ezeken keresztül összpontosulnak. Ezek húzzák össze, mintegy préselik magukba a tudatot, és ezért nem áll rendelkezésünkre az a szabad szellemi energia, amivel képesek lehetnénk bármire szabadon összpontosítani. Ezért nem vagyunk képesek a koncentráció energiájával szabadon megteremteni egy olyan szellemi valóságot, ami eszményibb lehetne, mint az, amelyben jelenleg élünk.

Látjuk tehát, hogy a koncentráció nem más, mint a tudat energiáinak az irányítása, és mivel a tudat energiái mindig irányulnak valahová, ezért mindig koncentráltak is vagyunk. Mivel azonban nem vagyunk képesek irányítani, e koncentrációt kényszerítő jellegűnek érezzük önmagunkra nézve. Más szóval nem úgy éljük át, mintha koncentráltak lennénk, hanem úgy, mintha a figyelmünket valami terelné vagy kényszerítené. Ebből az is következik, hogy amilyen mértékben kaotikus a tudatunkban levő ösztönzések forgataga, ugyanolyan mértékben szétszórt és kaotikus a tudati világunk is.

E tudatot, amelyet a benne dúló ösztönzések vagy „szelek” ide-oda hánynak, a viharos tengeren hánykódó lélekvesztőhöz lehetne hasonlítani. A csónakot nem vagyunk képesek abba az irányba kormányozni, amerre szeretnénk, ezért aztán nem is jut el sehová. A tenger e hasonlatban a szenvedés óceánja, de egyszersmind a saját tudatunk is, amit meg kell tanulnunk lecsendesíteni ahhoz, hogy irányítani tudjuk az energiáinkat. Viharban hiába tekerjük a kormánykereket. Egy csónakot nem lehet úgy irányítani, hogy a kormánykereket még erősebben az ellenkező irányba tekerjük, mint amerre a szél sodorja. Ennek előbb-utóbb az lenne az eredménye, hogy a kormánylapát eltörik, és akkor aztán végképp nem lehet többé semmit sem tenni. Ahhoz, hogy a csónakot irányíthassuk, előbb meg kell tanulnunk lecsendesíteni e tengert, az elménket. Másképpen fogalmazva ki kell emelnünk a csónakot ebből a viharból, és csendesebb vízre kell helyeznünk, ahol még ha jön is olykor egy-egy erősebb szélroham, könnyebben irányíthatjuk azt.

Ez azt jelenti, hogy ha meg akarunk tanulni koncentrálni, akkor először nem összpontosítani kell megtanulnunk (amit a tudat már amúgyis tud, hiszen mindig irányul valamire), hanem meg kell tanulnunk dekoncentrálni. Szert kell tennünk arra a képességre, hogy a spontán működő vágyaink és ellenszenveink által meghatározott összpontosításainkat feloldjuk, s ezt követően, ha az elménk már lecsendesedett, el tudunk majd indulni abba az irányba, amerre szeretnénk.

Az éberségmeditáció pontosan az a gyakorlat, amelyre ehhez szükségünk van. A lényegét tekintve ugyanis éppen ezt célozza. Nincs meghatározott tárgya, amire irányulni kíván. Feladata abban áll, hogy kiszabadítsa a tudatnak azokat a lekötött és besűrűsödött energiáit, amelyek a nem akaratlagos, ösztönös pályákon vannak megkötve. Célja tehát a tudat tisztaságának létrehozása azon keresztül, hogy megpróbálja azt ráébreszteni önnön kötöttségeire. Vagyis az éberségmeditáció a kiszabadítás módszere – az energiák feloldásának, a dekoncentrálásnak a technikája. Nem azáltal, hogy még szétszórtabbá válunk, hanem azáltal, hogy tudatosítjuk a saját ösztönös koncentrálódásunkat. Tudatosítjuk, hogy mi az, ami megköt bennünket, ami magára vonja a tudat energiáit.

Lélektani tapasztalat – és ezt rendszeres gyakorlással mindenki kipróbálhatja –, hogy ha föl tudjuk fedezni magunkban ezeket a koncentrálódásokat, ha rá tudunk ébredni az ilyen a tapadásokra, és ki tudjuk emelni őket az öntudatlanságból, pusztán ez elég lehet ahhoz, hogy feloldjuk ezt a fajta ösztönös koncentrációt. Semmilyen belső harcra vagy meghasonlásra nincs tehát szükség. Nem kell önmagunkban semmit sem elnyomni, mert pusztán az egyszerű felismerés – „Aha, a tudatomban megjelent ez a tárgy” – elég ehhez. E folyamat fölött azért szoktuk elveszíteni az uralmat, mert elfeledkezünk arról, hogy mi magunk vagyunk az a tudat, amelyben ezek az ösztönzések jelen vannak, vagyis mi magunk teremtjük ezeket. Ha tudatosul, hogy mi magunk gerjesztjük ezeket, és mi vagyunk, aki kötődik hozzájuk, már el is engedhetjük őket.

Ennek megfelelően az éberséggyakorlat módszere az, hogy egyszerűen engedünk mindent megtörténni a tudatban, s nem igyekszünk azt erőszakkal összpontosítani valamire; azonban amint történik valami, értsük, hogy mi is történt. Megértjük, hogy most ez a figyelmünk tárgya, és ezzel a mozdulattal tudatossá tesszük az egész folyamatot. Ráébredünk arra az ösztönzésre, amely el akar terelni bennünket valamely gondolat irányába. Amikor pedig ráébredtünk erre, ismét vissza tudunk helyezkedni abba a szabad, nyitott jelenlétbe, amit éberségnek vagy puszta jelenlétnek nevezünk. Azzal, hogy egyre több ösztönzésre ébredünk rá, amelyeket mind tudatosítunk és elengedünk, egyre több energiát szabadítunk fel magunkban. Másképpen fogalmazva, ahogy így üldögélünk, egyre éberebbé és éberebbé válunk.

Ez az éberség egyfajta szabadságérzetként, belső szellemi erőként jelentkezik bennünk. A kezdők ezt nem érzik azonnal, de egy bizonyos ideig tartó gyakorlás után tapasztalhatjuk, hogy amíg itt mozdulatlanul üldögélünk, egyre inkább felszabadulunk. Ahogy Shunryu Suzuki mester mondotta, az egésznek semmi más értelme nincs, mint maga az üldögélés, nincs semmi más ezen kívül, amit keresni kellene. Ez maga a felszabadulás.

Az üldögélésünket megkönnyíti, ha adunk a tudatunknak egy tárgyat, mert ha semmiféle tárgya sincs, amit vezetné, akkor – különösen a kezdők – túlságosan gyorsan elterelődhetnek. Ennek oka az, hogy még nem vagyunk hozzászokva ehhez a fajta szabadon lebegő, szemlélődő tapasztaláshoz. A gyakorlottság hiányában valószínűleg hamar elaludnánk, vagy képzelődésbe merülnénk. Hiszen még messze nem vagyunk abban a helyzetben, hogy teljesen keresztül tudnánk látni saját működésünkön, és fel tudnánk oldani ösztönös koncentrációinkat. Ezért ajánlottam a légzés mint vezetőinger használatát. Azonban ne összpontosító módon gyakoroljunk, hanem a légzés pusztán támasz legyen – egy olyan alap, amely mutatja a tudatunknak, hogy merre van az a tisztaság, amelyben fel lehet oldani a dolgokat, és ahová mindig vissza lehet térni. Ne igyekezzünk minden mást elnyomni, hanem engedjünk be a tudatunkba bármit. Amint megjelenik azonban valami, azonnal tegyük tudatossá, hogyan tapadunk ehhez a dologhoz, hogyan kényszeríti az magára a figyelmünket, hogyan összpontosul a tudatunk erre a jelenségre, és különösen ébredjünk rá arra, hogy mi magunk vagyunk azok, akik a dologra koncentrálódunk. Utána pedig engedjük el a jelenséget, és szelíden tereljük vissza tudatunkat a vezetőingerhez, a légzéshez.

Egészen biztos vagyok abban, hogy amikor reggelenként leülünk meditálni, és előtte elmondjuk, hogyan is kellene ennek ideális esetben lefolynia, vagyis hogyan kellene végezni a gyakorlatot, akkor ez többnyire nem sikerül. Persze néha megtörténik, hogy egy-egy percre éberen tudunk időzni. Gyakrabban azonban ahelyett, hogy éber tudatállapotba kerülnénk – vagyis egy olyan tudatállapotba, amely mindenre reagál, ami körülötte történik –, inkább elszundikálunk, vagy különböző dolgok jutnak az eszünkbe. Sokszor előfordul, hogy már percek óta fantáziálunk azon a dolgon, ami elterelte a figyelmünket ahelyett, hogy elengedtük volna, vagy legalábbis tudatossá vált volna a felidézett téma vagy egyáltalán az ábrándozás ténye.

Amikor ilyesmi történik, nem kell, hogy mindez frusztráltságot vagy kudarcérzést keltsen bennünk. Ne úgy fogjuk ezt fel, hogy „Nem tudtam végrehajtani a gyakorlatot”, hanem inkább tekintsük úgy, mint a saját tudatunkra vonatkozó fontos ismeretet. A szemlélődő üldögélés jó alkalom arra, hogy reflektáljunk önmagunkra, s megfigyeljük azt, hogyan is működünk – mert hiszen a hétköznapi életben is ugyanilyen szétszórtan, ugyanilyen kábán és aluszékonyan, automatizmusok által vezérelten működünk, csak ott egyáltalán nem figyelünk fel erre. Itt, e feladathelyzetben, amikor az a cél, hogy éberen üldögéljünk, és tudatosítsuk magunkban a dolgokat, könnyebben rádöbbenhetünk arra, mennyire kevéssé éberen működik a tudatunk, és a tulajdonképpeni feladat pontosan az, hogy az elménknek ezt a fajta szennyezettségét, kiegyensúlyozatlanságát tudatosítsuk.

Ez a rádöbbenés képezi az egész szellemi művelet kiindulópontját. Mindez nem arra szolgál, hogy bosszankodjunk rajta, vagy elkeseredjünk, hanem inkább úgy kell ezt tekintenünk, mint egy önmagunkra történő reflexiót, önmagunk tudatosításának az első lépését. Ahhoz, hogy lehetőségünk nyíljon a továbblépésre, az első feltétel, hogy tisztán és őszintén szembesüljünk saját pillanatnyi helyzetünkkel, tehát világossá váljon előttünk az, ami van. Hogy például ilyen aluszékonyak, szétszórtak és így tovább vagyunk. Csak a pillanatnyi helyzet e világos felismeréséből következhet ugyanis egy olyan erőfeszítés, hogy megpróbáljunk ezen változtatni.

Ez a buddhista szellemi gyakorlatok mindegyikére igaz, s részben ezzel függ össze az a buddhista szellemi út egészére jellemző tény, hogy a Buddha által felismert Négy Nemes Igazság közül az első helyre a szenvedés igazsága került. Bizonyos értelemben a Buddha egész élettörténete – mely a szenvedés felismeréséről, a megoldás kereséséről és a megvilágosodásról szól – ezt jelképezi. A Buddha üdvtörténetének első lépése is az a fölismerés volt, hogy az élet emberhez méltatlan, lealacsonyodott, s távol van az eszményitől. Ez a fölismerés elengedhetetlen ahhoz, hogy az emberben kialakuljon egyfajta problématudat, vagyis megértsük, hogy valami nem stimmel, valamit meg kell változtatnunk. A Buddha sem úgy fogta fel a szenvedésre való rádöbbenését, mint személyes kudarcot, hanem mint egy fölismert problémát, amely arra inspirálta, hogy valamit megváltoztasson, valamilyen megoldást keressen.

A jelen meditációnkban tehát – és minden más buddhista meditációban is – ezzel az attitűddel érdemes az akadályainkhoz közelednünk. Ne a frusztráltságot állítsuk előtérbe, s ne küzdjünk ezek ellen a jelenségek ellen. Ne próbáljuk elhessegetni vagy elnyomni őket, s különösen ne csapjuk be és ne áltassuk magunkat, hanem inkább vegyük tudomásul őket mint önmagunk megismerésének első lépéseit. Elég, ha reflektálunk rájuk, s tudatosítjuk a tényüket, megértve, hogy ez van.

Buddhista felfogásban – de lényegében a jógában is, mely az előbbivel nagyon sok közös vonást mutat – a tudat tapasztalási tartományának minden egyes szintje leírható úgy, mint ami egyfelől megismerőképesség, másfelől pedig energia. Az előbbi a tapasztalatok tudatosságát jelenti, ami által tudunk róluk, vagyis ami által rendelkeznek a megismerhetőség ismérveivel. Az energiatermészetük viszont nem valamiféle fizikai energiát jelent, hanem inkább a tudat hatalmát, uraltságát. Ezzel függ össze, hogy ha a tudat valamire irányul, akkor pusztán ezzel a ráirányulással képes hatást előidézni, akár a fizikai testben és a világban is.

Úgy is szokták ezt fogalmazni, hogy a tudat egyrészt világosság, másrészt szél. Ebben a képben előbbi a megismerőképességet, a szél pedig az energetikai oldalt jeleníti meg, amely állandó mozgásban van. A tudat nem valamiféle anyagi szerkezet vagy megfogható dolog, vagyis nem olyasvalami, ami egy helyen időzik, hanem egyfajta áramlás, amely a tapasztalati lehetőségeinken keresztül folyik, és ahogy állandóan továbbmozog, mindig más és más jelenséget vagy formát világít meg. Folyóhoz is szokták hasonlítani, ami pusztán az áramlása révén minden pillanatban más és más képet jelenít meg. A tudat e kétféle aspektusa – vagyis egyfelől az, hogy megismer, másfelől hogy szél vagy energia vagy áramlás – egymástól elválaszthatatlan. Vagyis nem arról van szó, mintha lenne egy tudat – egyfajta misztikus állag – és ennek lenne megismerőképessége és energiája, hanem maga a tudat a megismerőképesség és az energia egyaránt. Ez a kettő egymással azonos. Ugyanannak a folyamatnak a két oldala. Végső soron a tudattartalmak – vagyis a tudatban megjelenő jelenségek, beleértve a testünket, a világunkat és az érzékelési elemeket is – nem mások, mint a tudat energiájának a játéka vagy sajátos konstellációi.

Ez azt jelenti, hogy ha a megismerőképesség azonos saját energiáival, akkor lényegében azok a tárgyak is, amelyek megjelennek a tudatban – s amelyek valódi természetük szerint koncentrált tudati energiák –, azonosak a saját tudatunk megismerőképességével vagy szemlélőerejével. Vagyis végső soron nincs különbség a szubjektum (a megismerő) és a jelenségek (a megismert tárgyak) között sem, hanem a szubjektum és a jelenségek csupán ugyanannak a tudatnak a két aspektusa. Ha a megismerő felől nézzük, akkor ez szubjektumnak vagy megismerő alanynak látszik, ha az energia felől tekintjük, akkor pedig jelenségeknek, vagy tárgyaknak mutatkozik – vagyis olyan objektumoknak, amelyeket az áramló energia formál ki. A valóságban azonban ezek nem két különböző dolgot jelentenek.

A szellemi vakságnak, amely a világra vonatkozó káprázatot kialakítja, döntő összetevője és gyökere éppen ennek a két dolognak a megkülönböztetése, vagyis abbéli elképzelésünk, mintha lennék külön „én” – a tudat vagy megismerő –, és lennének rajtam kívül álló jelenségek, amelyeket „én” önmagamon kívül megismerek. Ez a probléma, ha belemélyednénk, nagyon messzire vezetne. Itt most elég erről annyit elmondani, hogy a meditációban keletkező akadályok is értelmezhetők ebből a szempontból, a tudat energetikai aspektusából. Más szóval, amikor a meditációban nem sikerül véghezvinnünk azt, amire törekszünk, vagy elszennyeződik a tapasztalás tiszta tudatossága, akkor ezt olyan szempontból is elemezhetjük, hogy nem a tudat energiáinak az áramlásával van-e valami probléma. A kezdők számára ehhez annak megfigyelése adhatja meg a kulcsot, hogy az akadályok milyen formában jelentkeznek. Az ugyanis, hogy mi merül fel a tudatban, az energiák áramlásától és formálódásától függ; ha az áramlás nem elég rugalmas, a megismerés eltorzul. A megismerés alapvetően kétféle irányban torzulhat, és ez a kétféle irány a meditációban jelentkező akadályok két fő típusát hozza létre.

Az egyik fajta akadály a túlenergizáltságból keletkezik, amikor üldögéléskor túlságosan erős energiák áramlanak irányítatlanul az ember tudatában. A megszokott pszichológiai fogalmainkra lefordítva ez azt jelenti, hogy a sok energia sok ösztönzést, késztetést, indítékot, tárgyat, problémát, gondot formál ki, amelyek aztán a tudatunkban kavarognak. Amikor túlságosan erős elménkben az áramlás, s túlságosan aktívak az ösztönzéseink, ez olyasfajta jellegzetes problémákat okoz a meditációban, mint amilyen például az elterelődés és a csapongás. Csapongásnak azt nevezzük, amikor rendkívül gyorsan és teljesen rendszertelenül jutnak eszünkbe különféle dolgok, s nem vagyunk képesek ezeket éberen megkülönböztetni és követni. A tudatunk szétszórttá válik.

E túlenergizáltság másik lehetséges következménye, hogy az ilyen módon felbukkanó ösztönzések valamelyikébe az ember belefeledkezik. Ahogy mondják, a tudat oda megy, ahová a szél áramlik – hiszen a kettő végül is ugyanaz –, vagyis ahová az energiák áramlanak, oda összpontosul a megismerőképesség is. Ez azt jelenti, hogy ha a bennünk felbukkanó ösztönzés nagyon erős, akkor az magába szippantja a tudatot. Ilyenkor a meditációban e tudati ösztönzéssel leszünk elfoglalva, vagyis belefeledkezünk vagy elfantáziálunk, és kiesünk abból az éber figyelésből, amelynek a létrehozására törekedtünk.

A másik fajta akadály akkor lép fel, ha a tudati energiák túlságosan gyengék, vagyis nincs bennünk elég ösztönzés. Ez olyan jellegű akadályokat fog előidézni, amelyek a kábaság dimenziójában fekszenek, vagy ebbe az irányba torzítják el a meditációnkat – például elszunyókálunk, vagy annyira tompává válik az elménk, hogy nem vagyunk képesek fenntartani a figyelést.

Egy másik fajta hiba, amely gyakran bekövetkezik, az úgynevezett elbambulás. Ilyenkor az ember csak ül és semmi sem jut az eszébe, vagyis nincs szó elterelődésről, azonban nem is tudunk semmiről. Olyan ez, mintha egy fekete folt lenne a tudatunkban. Teljesen kiesünk mindenből, azt sem tudjuk, mi történik, s csak egy idő után eszmélünk fel, hogy „Hoppá! Kiestem, elbambultam.”

Ezek a fajta problémák a meditációban teljesen természetesek mindaddig, amíg a tudatunk gyakorlatlan és fegyelmezetlen. Hiszen a hétköznapi világunkban is ugyanilyen szétszórt, kába és bamba tudattal élünk, s teljesen a tudat ösztönzéseinek hatása alatt állunk, egész életünket ez határozza meg. Amikor a meditáció révén elkezdünk játszani a tudati energiáinkkal, s megtanuljuk azokat szabályozni és uralni, ez fokozatosan megváltozik.

Mindenki ismeri a hasonlatot a jó meg a rossz kocsihajtóról. A rossz hajtó az, aki nem tudja a lovakat irányítani, s azok összevissza rohangálnak; a jó hajtó viszont szilárdan a kezében tartja a gyeplőt. Ez a hasonlat a hétköznapi embert és a jógit, illetve a meditálót ábrázolja. Egyiket saját tudatának energiái – a „lovai” – szanaszét rángatják, s ide-oda csapong az életben. A másik uralja ezeket az energiákat, ezért segítségükkel meg tudja valósítani azt, amit elhatározott.

Mivel mi még a meditációs praxis elején, a gyakorlatlan stádiumban tartunk, legtöbbünknél jelentkeznek ezek az akadályok. A későbbiek során pedig – amikor már gyakorlottabbak leszünk és megtanulunk ezekkel az energiákkal bánni –, azért állhatnak elő újabb akadályok, mert hibás attitűddel végezzük e beavatkozásokat, vagyis nem találunk rá a megfelelő módszerre, amellyel a tudati energiákat könnyedén lehet irányítani. Módszertani szempontból ezt úgy fogalmazhatnánk meg, hogy az embernek az éberséggyakorlatokban két dologra van szüksége: egyrészt összeszedettnek kell lennie, tehát képesnek kell lennie arra a tárgyra irányítania a tudatát, amellyel foglalkozni kíván, s képesnek kell lennie a dolgok éber észlelésére; másrészt pedig energiára, bizonyos erőbedobásra van szüksége, amit mozgósítani tud az adott feladat érdekében. A meditációban meg kell találnunk ezek megfelelő egyensúlyát. Amikor már gyakorlott meditálók leszünk, még akkor is előfordulhat, hogy a koncentráció rovására túl sok energiát mozgósítunk, aminek a következtében elterelődés, szétszórtság és hasonló jellegű akadályok jelentkeznek.

Abban ez esetben viszont, ha az ember túlságosan koncentrál, a túl erős összpontosítás leszorítja az energiákat, megköti azokat egy tárgyban. Ennek következtében – minthogy ilyenkor a tudatnak nincs elég szabad energiája – aluszékonyság, kábaság, renyheség fog fellépni. Ez azt jelenti, hogy az üldögélés során meg kell találnunk az éberség, valamint a szétszórtság ellen ható összpontosítás között a megfelelő egyensúlyt. Ezt mindenkinek magának kell a saját gyakorlatában kikísérleteznie. Máshonnan megközelítve: meg kell találnunk azt a megfelelő tudati tartást, amelyben természetesen módon kialakul a befelé és kifelé irányulás egyensúlya, az éber jelenlétre, illetve a vezetőingerre – ebben az esetben a légzésre – történő figyelés megfelelő aránya.

A módszertani akadályokkal kapcsolatban, ha ezek már egyszer felléptek, a helyes eljárás az, hogy kerüljük a bosszankodást. Ha ugyanis elégedetlenné válunk, ezzel csak többletenergiát viszünk a rendszerbe, és még jobban el fogunk terelődni. Természetesen azt sem engedhetjük, hogy nem törődünk a meditációban felmerülő tárgyakkal, hiszen ha így tennénk, akkor ezek egyre jobban elburjánzanának, és egy idő után már egyáltalán nem tudnánk korrigálni a tudati attitűdünket. A helyes magatartás az, hogy tudatosítjuk ezeket, ám csupán mint jelenségeket. Reflektálunk rájuk – az akadályt lehetőleg a maga teljességében felismerve –, s igyekszünk kiemelni őket az öntudatlanságból, ugyanakkor azonban mindent megengedünk. Akadály valójában kizárólag azáltal lehet a tudatban, ha tudattalan marad, ugyanis pontosan ennek következtében nem vagyunk képesek azt uralni. Ha tudatosítjuk, akkor a jelenség magától szétfoszlik, megszelídül: hagyja, hogy a tudat kézbe vegye az őt mozgató energiák gyeplőjét anélkül, hogy erre különösebb erőfeszítést tennénk, pusztán a megismerésen keresztül.

Ha elterelődünk, ezt előbb vagy utóbb biztosan észre fogjuk venni, mert az a célkitűzés is fenntart bennünk egy ösztönzést, hogy itt és most éberen üldögéljünk. Egyszer csak újból felbukkan tehát ez a késztetés is a tudatban, s ilyenkor észrevesszük, hogy „Hoppá, végül is nem azért ülök itt, hogy merengjek, hanem meditálni szeretnék.” Amikor ez megtörténik, egyszerűen tudatosítsuk magunkban, hogy elterelődés történt („Elterelődtem”), s belemerültünk egy fantáziába. Az elterelődés puszta tényének a tudatosításánál egy fokkal jobb, ha képesek vagyunk az elterelődést visszavezetni egészen a folyamat elejéig, megvizsgálva, hogy „Hogyan is kezdődött el ez az egész fantáziálás?” Ennek során megpróbáljuk felidézni, honnan indult el az adott gondolatmenet? Melyik volt az éber üldögélés során a tudatunkban az a működés vagy inger – vagy esetleg érzéki tapasztalás –, aminek a kapcsán eszünkbe jutott valami, és attól kezdve nem emlékszünk arra, hogy mit is kellene csinálnunk, hanem öntudatlanná váltunk? Ha ez a felidézés nem sikerül azonnal, vagyis nem jut eszünkbe rögtön, hol is terelődött el a figyelmünk, gyakran segít az, hogy visszafelé gombolyítjuk fel a folyamatot egészen az elejéig. Ez az eljárás ugyanaz, mint amit a Minótaurosz legenda hőse is követett. E mítoszban a félig bika, félig ember Minótaurusz a saját tudattalanunk erőit szimbolizálja, amelyek magukba szippantanak bennünket, berántananak minket a labirintusba, amely nem más, mint a tudatunk ide-oda csapongó képzettársításai. A hős Thészeusz Ariadné tanácsára azt a módszert alkalmazta, hogy egy fonalat kötött a bejárathoz, és így ment be a labirintusba. Miután megölte a szörnyeteget, a fonalat visszagombolyítva vissza tudott találni a kijárathoz. Ez rávilágít arra, hogy az öntudatlanságból való kiemelkedéshez ugyanilyen módon kell nekünk is visszagombolyítanunk az asszociációink fonalát.

Ha arra nem is tudunk azonnal visszaemlékezni, honnan kezdődött az egész gondolatmenet, arra bizonyosan emlékszünk, hogy mi volt az utolsó dolog, ami az eszünkbe jutott. Erről aztán vissza tudunk emlékezni arra, hogy miről is jutott eszünkbe ez, erről pedig az őt megelőző gondolatra, és így tovább. Ilyen módon gyakran sikerül visszajutnunk oda, ahonnan elindultunk, s eszünkbe jut, hogy „Hoppá, ez indította el az láncolatot.” Innentől kezdve éberen átlátjuk az egész folyamatot. Ez az a pillanat, amikor felszabadulunk az asszociációs lánc kényszere alól, el tudjuk azt engedni, és visszatérhetünk a meditációhoz.

Nem ajánlatos, hogy amiket ilyenkor megfigyeltünk, azt értelmezzük, például megállapítsuk, hogy „Ez vagy az a pszichológus mit is mondott volna egy ilyen asszociációs láncról” és hasonlók. Ez ugyanis meditáció közben teljesen érdektelen számunkra: nem az a fontos, hogy miként magyarázható ez a folyamat különböző lélektani rendszerekben, hanem inkább az, hogy megértsük magát a jelenséget – azt, ahogyan a tudatunk energiái belebonyolódnak bizonyos folyamatokba, s ahogyan föl tudjuk szabadítani magunkat az így kialakuló kényszerpályák alól azon keresztül, hogy egyszerűen tudatosítjuk, megértjük magát a végbemenő folyamatot. A hangsúly itt azon van, hogy rálássunk, miként zajlott le ez a folyamat dinamikailag a tudatban. Eltérően a pszichológiai analízistől, amely ezeknek a tudatban zajló jelenségeknek a tartalmát boncolgatja, mi a meditációs helyzetben a tudat működésének a hogyanját szeretnénk megérteni, tehát azt, hogy miképpen zajlik az egész megismerési folyamat.

Ugyanez a módszer alkalmazható a tompaság jellegű akadályokkal szemben is. Ha például elalszunk vagy elbambulunk, bár ilyenkor nincs konkrét emlékünk a feleszmélési pillanatot megelőző időszakról, mégis meg kell próbálnunk tudatosítani ezeket a folyamatokat. A tompaság sem kell, hogy frusztráljon bennünket. Teljesen természetes jelenségről van szó, hiszen nem vagyunk hozzászokva az ilyesfajta meditatív önmegfigyeléshez, nem volt még alkalmunk ezt begyakorolni. Amennyire képesek vagyunk, azért itt is mindig végezzük el a fentebb leírt visszamenőleges tudatosítást vagy felidézést. Idővel tapasztalni fogjuk – természetesen ehhez rendszeres gyakorlásra van szükség –, hogy egyre éberebben, egyre nagyobb intervallumban leszünk képesek e figyelemkihagyásokat tudatosítani. Végül eljutunk odáig, hogy akár egy egészen hosszú elterelődési folyamatot is vissza tudunk gombolyítani. Ez a képesség tehát magával a gyakorlással alakul ki, és nem baj, ha az elején még nem megy tökéletesen. A fontos csak az, hogy a beállítódásunkat a helyes irányba tereljük. Később esetleg – annak következtében, hogy kialakul bennünk ez a fajta ráébredési, önmagunkra reflektálási mechanizmus –, azt is észre fogjuk majd venni, hogy ezeknek az akadályoknak az időtartama elkezd rövidülni. A gyakorlás révén egyre rövidebbé válik a fantáziálással töltött idő, vagyis a fantáziába való belemerülést követően egyre gyorsabban önmagunkra eszmélünk, s észrevesszük, hogy „Hoppá, most fantáziálok.” Lehet, hogy most még két percig is merengünk, amíg rájövünk, hogy elábrándoztunk, egy hónap múlva azonban talán már egy perc múlva észrevesszük ugyanezt. És egy idő után már tíz másodperc múlva észre fogjuk venni. A cél az, hogy eljussunk egy olyan gyakorlottsági szintig, ahol már akkor észrevesszük az elterelődést, amikor az még nem is történt meg. Ez azáltal válik lehetségessé, ha abban a pillanatban, amikor az eltérülés energiája fölmerül a tudatban, már maga ez a késztetés is tudatos, vagyis ha minden felmerülő ösztönzésünknek azonnal a tudatára ébredünk. Ezen a fokon már szabadon megválaszthatjuk, hogy belemerüljünk-e, vagy se a megjelenő késztetésbe. Az ösztönzéseink attól válnak akadállyá és tudnak elsodorni bennünket, ha öntudatlanok, vagyis ha elveszik a megismerési oldaluk. Ha ezt a megismerési oldalt éberré tesszük, vagyis tudatában vagyunk saját belső történéseinknek, akkor egyben szabadok is vagyunk atekintetben, hogy elengedjük-e ezeket az energiákat vagy sem, s ha igen, akkor milyen irányban engedjük el.

Próbáljunk meg így gyakorolni. Figyeljünk a légzésünkre és az érzékeléseinkre, s figyeljünk meg minden mást is. Legyünk minden irányban nyitottak, de kiváltképpen a tudatunkban felmerülő akadályokat, ábrándokat, elterelődéseket, elbambulásokat, elkalanodozásokat igyekezzünk éberen átélni és tudatosítani.

Az elvonulásokon egyszerre többféle meditációs technikát is tanulunk. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ezeket a gyakorlatokat olyan tempóban kellene elsajátítani, ahogyan itt csináljuk. Azért vagyunk kénytelenek így eljárni, mert viszonylag ritkán nyílik alkalmunk személyes találkozásra. Az ideális az lenne, ha hetenként találkoznánk, s egy-egy gyakorlatot – például az éberségmeditációt vagy a légzésfigyelést – hetekig, hónapokig, évekig gyakorolnánk, és csak ezt követően, a szükségleteknek megfelelően tanulnánk más gyakorlatokat.

A jelenlegi helyzetben azonban a legtöbbünknek önállóan kell haladnia és gyakorolnia. Az elvonulásokon mindig egy kicsit többet tanítunk annál, mint ami feltétlenül szükséges lenne, annak érdekében, hogy elsajátítsunk egy olyan gyakorlatrepertoárt, amivel otthon a saját fejlődésünknek és igényeinknek megfelelően, önállóan dolgozhatunk. Ez azt jelenti, hogy az itt tanult gyakorlatok közül nem kell mindegyiket rendszeresen végeznünk. Inkább mindenkinek ki kell választania közülük azt, amelyik a helyzetének és igényeinek megfelel, és ezt a kiválasztott gyakorlatot érdemes többször, hosszú időn keresztül gyakorolnunk ahhoz, hogy eredményeket érjünk el a tudatosság fejlődésében. Ezt a tanácsot nem lehet eléggé hangsúlyozni. Sok naiv emberre jellemző, hogy a módszerek iránti éhségében egyik helyről a másikra szaladgál, s mindenhonnan összeszedi az ott tanított módszereket – ötöt, tizet, százat. Egészen biztos vagyok abban, hogy az olvasók is módszerek tucatjait ismerik, amelyek egy része semmire se jó, a másik része pedig csak akkor lenne jó valamire, ha azokat tényleg rendszeresen végeznénk. Számos gyakorlatot tanulunk meg a „szellemi úton”, miközben valójában semmit sem gyakorolunk komolyan, kellő mélységgel.

A hagyományos képzési rendszerben ez ismeretlen volt. Ott rendszerint csupán egy vagy legfeljebb kis számú gyakorlatot tanítottak meg, amit vagy a tanító, vagy maga a gyakorló választott ki saját alkatának megfelelően, s aztán az illető ezt gyakorolta olykor egész életén keresztül.

Az éberség fejlesztésének van egy másik módja is, mint amiről eddig beszéltünk, nevezetesen a test tudatosítása. „Amikor fekszem, tudom, hogy fekszem; ha megmozdítom a kisujjamat, akkor tudom, hogy megmozdítottam a kisujjamat; amikor járok, tudom, hogy járok” és így tovább. A légzés tudatosításához hasonlóan ez sem azt jelenti, hogy mondogatjuk magunknak, amit éppen csinálunk, de nem is azt, hogy arra gondolunk. Amikor ugyanis gondolunk valamire, már nem vagyunk annyira éberek és tudatosak az adott dologban. A gondolatban már bizonyos fokig eltávolodunk attól, ami van. Például ha látunk valamit, mondjuk egy ghandát, azt csak látjuk. Amikor viszont már azt gondoljuk róla, hogy ez egy ghanda, aminek nyele van és így tovább – vagyis fogalmat alkotunk róla –, a tárgy érzékelésének tudatossága halványodni kezd. Figyeljük meg a saját tudatunkban, mennyire így van ez. A gondolkodás elvesz a jelenlétből, az érzékelés pillanatának tudatosságából; magához vonja a tudat energiájának egy részét, és azt a gondolatok létrehozására fordítja, miközben egyszersmind megosztja a tudatot. Emiatt zavaróak a meditációban a fogalmi gondolkodás jelenségei.

Az, hogy a meditációban meg kívánjuk tisztítani magunkat a fogalmi gondolkodástól, nem azt jelenti, mintha el akarnánk butulni, vagy nem becsülnénk nagyra saját értelmünket. Inkább arról van szó, hogy meditáció közben a fogalmi gondolkodásunkat kicsit lehalkítjuk. Teljesen amúgy sem tudjuk kikapcsolni, de lehalkítjuk egy kicsit, mint a rádiót, hogy ne zavarjon minket a figyelésben. Csendesebbre vesszük a gondolkodást, és helyette magának az érzéki valóságnak a tudatosságát domborítjuk ki azért, hogy megtanuljunk éberen jelen lenni az érzéki tapasztalatainkban is, melyek a fogalmainkhoz képest eddig háttérbe szorultak. Ezt az attitűdváltást alkalmazhatjuk a testünkre vonatkozóan is.

Üldögéljünk hát, és tudatosítjuk a saját testünket. Egyszerűen éljük át a tartásunkat, érezzük testünk egészének helyzetét, és tudatosan érzékeljük minden egyes porcikánkat. Tudunk róla, hogy itt vagyunk, és hogyan vagyunk itt. Ne gondoljunk semmit a testünkről, hanem egyszerűen csak figyeljük azt meg. Ugyanakkor ne tapadjunk hozzá e testi tudatosság egyetlen eleméhez sem. Ez nem mindig könnyű, mert ha például fáj a hátunk, akkor öntudatlanul is hajlamosak vagyunk teljes figyelmünkkel ezt a fájdalmat figyelni, s ugyanez érvényes a lábfájásra is. Jó, ha mindez tudatosodik bennünk – tehát az is, ami fáj –, mégis maradjon az egész testünk tudatos. Teljesen nyitott éberséggel legyünk tudatában minden egyes porcikánknak. Ha valamely domináns inger, például egy fájós láb beszűkíti ezt a nyitottságot, akkor is törekedjünk arra, hogy a puszta figyelés e tiszta tudatállapota ne vesszen el. E tudatállapotra akkor találhatunk rá a legkönnyebben, ha nem minősítjük a tapasztalásainkat, hanem tárgyszerű tudatossággal igyekszünk azokat tudatosítani. Abban a pillanatban ugyanis, amikor elkezdünk minősíteni, beindul az ítélkező elménk mechanizmusa, amely az egész valóságot átszínezi. Ha minősítünk – például megállapítjuk, hogy valami kényelmetlen vagy kényelmes, jó vagy rossz és így tovább –, akkor a figyelmünket máris gondolatok és értékelések kötik le, s ebben a pillanatban a tudatosságunk elterelődik a jelenség tiszta érzékeléséről. Ezért jobb, ha nem bonyolódunk bele a minősítésbe, hanem csak egyszerűen, objektíven tudunk arról, ami van. Ha fáj valami, akkor megállapítjuk, hogy fáj, de nem haragszunk érte, nem keseredünk el, és nem is örülünk neki; egyszerűen tudomásul vesszük, hogy fáj. Vagy ha valahol kellemesen bizsereg, nem kezdünk el örvendezni ezen, hanem egyszerűen megállapítjuk, hogy kellemesen bizsereg.

Ha minden törekvésünk ellenére azon kapjuk magunkat, hogy elkalandoztunk, s képtelenek vagyunk abbahagyni a minősítést – hiszen annyira megszoktuk már a mindennapi életben, hogy néhány ülés alatt képtelenség erről leszokni –, akkor se bosszankodjunk, hanem egyszerűen csak vegyük ezt is tudomásul. Amikor azt az útmutatást adjuk magunknak, hogy ne minősítsünk, ezzel csupán az irányt szeretnénk kitűzni, hogy merrefelé tartson a gyakorlat, s nem valamiféle tökéletesség elvárása értelmében tesszük ezt. Itt is – ugyanúgy, mint az előző gyakorlatban – figyeljük meg, ha elkalandozunk. Ismerjük fel, hogy a tudatunk percenként elterelődik. Valószínűleg hiába igyekszünk éberek maradni, most is azt fogjuk tapasztalni, hogy a figyelmünk folyton elkalandozik, vagy átcsúszik a fogalmi gondolkodásba. Az eljárási mód ezzel kapcsolatban ugyanaz, mint amit az előző gyakorlatnál is ajánlottunk az akadályok vonatkozásában: nem bosszankodunk ilyenkor, nem értékeljük kudarcként vagy sikerként a történteket, hanem egyszerűen igyekszünk minél hamarabb észrevenni és meg állapítani, ha elkalandoztunk. És miután észrevettük ezt, gombolyítsuk vissza Ariadne fonalát, és visszafelé haladva tudatosítsuk, ameddig csak lehetséges, hogyan kalandoztunk el. Utána pedig térjünk vissza ismét a meditációs tárgyunkra, a jelen gyakorlatban a testünkhöz.

Ami ebben a gyakorlatban különösen érdekes: amikor észleljük, hogy szétszóródtunk, a figyelmünkkel azonnal a testünkre ugorva vizsgáljuk meg, hogy mi történt eközben vele. Megváltozott-e valami a testünkben ahhoz képest, amikor elindultunk az éber testtudatosságból? Figyeljük meg például, hogyan változott meg eközben a tartás; így nagyon érdekes tapasztalatokra fogunk szert tenni. Biztos vagyok benne, hogy jelentős felfedezéseket teszünk majd a saját tudatunk és testünk működésével kapcsolatban. Sok olyan dolgot észreveszünk, amire a hétköznapi életben egyáltalán nem figyeltünk fel. A tudat ugyanis – amint ezt már elmondtuk – energiából és megismerésből áll. Az egész tudat úgy képzelhető el, mint egyfajta energiaáramlás, amely formálja saját tartalmait: a gondolatainkat és az érzékeinkben végbemenő különböző jelenségeket. Márpedig végső soron a saját testünk sem más, mint ennek az áramlásnak egy kiemelkedő jelentőségű tartalma. Ez fejeződik ki a csakrákra vonatkozó tanításban.

Bizonyára sokat hallottunk és olvastunk már a csakrákról, ám ha mégsem, annyit legalább biztosan mindenki tud velük kapcsolatban, hogy e tan szerint a testi hordozó alakját öltött biológiai és fizikai jelenségek tulajdonképpen összesűrűsödő tudati energiákból formálódnak meg vagy sugárzódnak ki. Azok a tulajdonságok, torzulások és szennyeződések, amelyek a tudatunk energiaháztartását – ezeknek az energiáknak a mozgását és egymáshoz való viszonyát – jellemzik, természetszerűleg magán a testen is megjelennek. Visszatükröződnek például a tartásban, amely a test legmozgékonyabb összetevője, hiszen viszonylag szabadon tudjuk változtatni és alakítani, például be tudjuk hajlítani a karunkat és így tovább. Még kifejezettebb a tudati tendenciák meghatározó szerepe a testi alkat tekintetében, ideértve a testfelépítést és a betegségeinket is, amelyekkel a legtöbbet bajlódunk.

A tudat energetikai jellegzetességei tehát a testünket jellemző valamennyi fontos jegyben tettenérhetők, közülük azonban a tartás az, amely különösen alkalmas a gyakorlásra. Nagyon érdekes lehet azon is elgondolkodni, hogy mit árulnak el önmagunkról a jellemző betegségeink. Ezek mind bizonyos tudati energiákat és hajlamokat vagy ezek egymáshoz való viszonyát tükrözik, ezeket vetítik ki a testen keresztül a világba. Az ilyen alkati vonásokkal azonban a meditációban nagyon nehéz dolgozni. Inkább csak találgatni lehet arról, hogy mik lehetnek ezek okai, esetleg kísérletezgetni tudunk velük. A tudatnak ezekkel a tényezőivel azért nem tudunk szemtől szembe találkozni, mert egyelőre még nagyon mélyen rejtőznek, erősen megmerevedett és mélyen szervült energiaáramlási mintákat tükröznek. Legtöbbször még nem vagyunk képesek ezek feloldására vagy manipulálására. A tartásunkkal viszont könnyen tudunk dolgozni, egyfelől mert ez sokkal képlékenyebb, másfelől mert azok az energiák, amelyek a tartásunkat formálják, könnyebben tudatosíthatók. Ebbe a körbe sorolhatók azonban például a gesztusaink is, melyekben szintén félig-meddig tudatosan mozgatjuk a testünket. A velük folytatott kísérletezés sok érdekes felfedezéshez juttathat bennünket.

Így amikor a tudatunkban torzulások vagy szennyeződések lépnek fel, ezek valamilyen értelemben tetten érhetők a tartás, a testhelyzet vagy a test egyéb jellegzetességeinek a megváltozásában is. Például megfigyelhetjük, hogy a meditáció kezdetén még egyenesen, harmonikus és kiegyensúlyozott tartásban ülünk, és jó, ha ezt tudatosítjuk is magunkban. Amikor fellép valamilyen szennyeződés, továbbra is igyekezzünk észrevenni, hogy „Hoppá! Hogy is ülök most?” – majd pedig hasonlítsuk ezt össze a kiindulóhelyzetre vonatkozó emlékünkkel. A két tartás összehasonlításával fölfedezhetjük, milyen az, amikor például „Szétszórttá váltam”, ami egyfajta izgatottságra vezethető vissza. A gyakorlás fejlődése során megérthetjük, hogyan változik meg a tartásunk a szétszóródás hatására. Ugyanígy ha elszunyókálunk, akkor figyeljük meg, hogyan változik meg a tartásunk szinte ezzel egy időben; vagy ha például egy gyakran visszatérő gondolatsor jut az eszünkbe, valószínűleg a testünkben is kiséri ezt egyfajta változás, ami mindig akkor lép fel, amikor éppen ez a gondolatsor merül fel a tudatunkban. Miután megértettük, ami történt, ismét vegyük fel a szabályos meditációs testtartást, térjünk vissza a kiindulóhelyzetbe, és tisztítsuk ki az éberségünket is, vegyük fel a tudatunkkal is a kezdeti állapotot. Majd kezdjük elölről az egészet. Mivel még gyakorlatlanok vagyunk, meglehetősen sűrűn be fog következni ilyesfajta szétszóródás, vagy eltérülés. Ez azonban kifejezetten kedvező, mert azt jelenti, hogy akár egyetlen meditációs ülésen belül is sok olyan alkalom nyílik, amikor fontos felfedezéseket tehetünk. Azoknak, akik már régebb óta gyakorolnak, olykor egy fél órát is kell üldögélniük ahhoz, hogy egy kis fölfedezéshez jussanak. Ők tehát ebben a gyakorlatban hátrányosabb helyzetben vannak. Minél inkább a kezdeteknél tart valaki, annál több érdekességet fedezhet fel. Akinek kedve van ehhez a gyakorlathoz, próbálja ki.

Azok számára, akik nem régóta végeznek ilyen éberségmeditációs gyakorlatokat, azt javaslom, hogy hosszabb időn keresztül ismételjék az eddig ismertetett módszereket, vagyis a test és a légzés tudatosítását. Igyekezzünk megfigyelni, hogy a tudatunk milyen gyakran terelődik el, és történik-e eközben változás a testhelyzetünkben, észlelünk-e a tartásunkon az elterelődés jellegétől függő sajátosságot?

Az alábbiakban ismertetek egy másik lehetséges gyakorlatot is, amellyel ugyancsak megpróbálkozhatunk, ha valakinek ehhez van kedve. E módszert a puszta éberség gyakorlásának nevezzük, alkalmazása azonban már feltételez bizonyos fokú jártasságot a meditációban. Itt is a légzés tudatosításán mint vezetőingeren keresztül indulunk el, ez ugyanis kiváltképpen alkalmas arra, hogy kitisztítsa a tudatunkat, elcsendesítse az elménkben zajló gondolatokat, és beemeljen bennünket abba a legerősebben hajnalban érezhető éber jelenlétbe, amelyben a leghatékonyabb a gyakorlás. Miután azonban kialakult ez a fajta éber, kiegyensúlyozott tudatállapot, most engedjük el a légzést is. A puszta éberség azt jelenti, hogy a tudatnak nincs többé semmilyen tárgya, vagyis teljesen kiüresítjük a tudatunkat. Ám ez a kiüresítés nem valamiféle kábaságot vagy hiányt jelent, hanem egy olyan éber jelenlétet, amelyben a szellemünk a maga teljes nyitottságával van jelen. Bármi történik, bármilyen tapasztalás merül fel a tudatban akár kívül, akár belül, az abban a pillanatban tudatosul: ráismerünk, azonosítjuk, és még ugyanabban a pillanatban el is engedjük anélkül, hogy bármilyen tapadás alakulna ki, vagy bármilyen értelemben elidőznénk vagy megállnánk e tárgynál. Továbbra is minden iránt nyitottak vagyunk, s minden tudatos. Minden jelenségnek megengedjük, hogy megtörténjen, azonban rögtön a tudatosulás pillanata után tovább is engedjük.

Nehéz így üldögélni, mert nagyon erős a tudatunknak az a készsége, hogy a benne felmerülő tartalmakhoz hozzátapadjon. Igyekszik a tárgyaknál elidőzni, hogy képzettársításokat mozgósítson, és ilyenkor már el is kalandoztunk. Ha ilyesmi történik velünk, akkor – ugyanúgy, mint ahogyan ezt korábban az akadályokkal kapcsolatban is tettük – ezt is tegyük az éber megfigyelés tárgyává. Ha a tudat hozzátapad valamihez, akkor várjuk meg, amíg tudatossá és éberré nem válik maga ez a tapadás, azután pedig ezt is engedjük el. Ha sikerül néhány másodpercre létrehozni ezt a teljesen éber nyitottságot, akkor esélyt kapunk arra, hogy időnként intuitív módon bevillanjon egy felismerés, élmény vagy átélés arra vonatkozólag, mi is ez az éntelen, üres alanyiság, ami a tudatunk valódi természete. Ez az, aminek a felületén mindez a sokféleség megjelenik. Mivel a tudatunk végső természete szerint üres, nem képes közvetlenül önmagára irányulni, nem figyelheti meg saját magát. Abban az esetben azonban, ha elveszünk belőle minden tárgyat, és csak az éberség marad, akkor ebben mint egy tükörben átélhetjük vagy legalábbis megsejthetjük mélységes természetét. A buddhizmusban gyakran használt hasonlat szerint a jelenségek olyanok, mint a tükörben visszaverődő kép: egyszerűen jönnek és mennek úgy, ahogyan tényleg vannak, anélkül, hogy a tükör ehhez bármit hozzátenne. Ha a gyakorlatunk sikerül, akkor a tudatunk is egy olyan tükörré válik, amelyben a jelenségek jönnek-mennek anélkül, hogy a tükörben bármi történne, bármilyen értelemben hozzájuk tapadna, utánuk menne, vagy magához húzná a benne megjelenő tárgyakat. És mindeközben – ebben az éber jelenlétben, amikor a tárgyak egyszerűen csak olyanok mint a tükröződés a vízen – rádöbbenhetünk ennek az éberségnek a mélységére, ráébredhetünk arra, ami mindennek az alapját képezi.

Egy másik hasonlat szerint a jelenségek olyanok, mint a hullámok a víz felszínén. Állandóan kavarognak, mozgásban és örvénylésben vannak, változnak, keletkeznek és elsimulnak. A víz e hasonlatban a saját tudatunk. A hétköznapi figyelmünket az jellemzi, hogy az éberségünk a víz felszínén tartózkodik, és ott a tudat hullámai – a felmerülő gondolatok és érzékelések – ide-oda sodorják. Ilyenkor a figyelmünk a tudatban fellépő hullámokkal, a jelenségekkel együtt sodródik és hánykolódik, s a megismerés teljesen ezeknek az erőknek a játékától függ. Együtt sodródunk egy bizonyos jelenséggel, majd hirtelen jön egy másik hullám vagy mozgás, amely egyszerűen félrelöki a tárgyat a görcsös figyelem elől, s maga veszi át annak helyét, és ez így folytatódik tovább. Ez az ide-oda hánykolódás jellemzi azt a szétszórt tudatállapotot, amelyben a megszokott, hétköznapi állapotunkban tartózkodunk. Ebben az állapotban – mivel figyelmünket állandóan a hullámok játéka és önmagunknak az ebben való sodródása köti le – nincs módunk arra, hogy meglássuk az egész eseménysorozat vagy élményfolyam valódi természetét. Mindig a felszínen maradunk, és mindig csak a tartalmaknak ezt az örvénylését látjuk.

A puszta éberség gyakorlata ahhoz hasonlítható, mint amikor az ember lemerül a víz alá, és ahogy mélyebbre merül, egyre nagyobb távlatból lát rá a felszínen zajló mozgásokra. Ahogy nő a felszíntől való távolság, egyre több minden fér bele a látótérbe, egyre több mindent képes átfogni a figyelem, és így egyre inkább észrevesszük, mi minden zajlik a felszínen. Ezzel párhuzamosan ugyanakkor egyre kevésbé érintenek meg bennünket a felszínen zajló átalakulások. Egyre kevésbé merülünk bele bármiféle gondolatmenetbe, egyre kevésbé ragadunk le az egyes jelenségeknél.

Amikor ezt a puszta éberséget létrehozzuk, magához a „gyakorlás” gondolatához is ugyanúgy viszonyulunk, mint bármely más jelenséghez. Felmerülő gondolataink – akár azok is, amelyek a pillanatnyi helyzetet értelmezik – pusztán olyanok, mint a tükörben tovasuhanó árnyék vagy a víz felszínén végigfutó fodrozódás; és próbáljunk meg így is viszonyulni ezekhez.

 A puszta éberség gyakorlása nehezebb, mint amikor vezetőingert alkalmazunk, mert a vezetőinger leköti a tudat tapadékonyságát, és ezálta könnyebben meg tudjuk őrizni a nyugalmunkat mindannak vonatkozásában, ami történik bennünk és velünk. Azonban ha elég rugalmasak vagyunk, akkor akár a vezetőingertől is eloldódhatunk, és lemerülhetünk saját tudatunk óceánjának mélységeibe – oda, ahol végtelen nyugalom, mozdulatlanság, tisztaság és üresség uralkodik.

Az itt következő gondolatok 1994 nyarán, a reggeli üldögélések és étkezések előtt hangzottak el – fordította és válogatta Lílávadzsra.

A zen lényege

Magyarázok nektek dolgokról, amelyek kapcsolatban vannak a megvilágosodással; nehogy azonban megragadjon ennél a tudatotok. Forduljatok inkább a saját lényetek mélységes óceánja felé, és hozzátok magatokat összhangba annak valódi természetével. — Yangshan Mester

Sehol máshol

Ha a test és a tudat tiszta, minden dolog tiszta. Ha minden dolog tiszta, a test és a tudat is tiszta. A folyóba esett érmét csak a folyóban lehet megtalálni. — Yangqi Mester

Belső békesség

Az emberi életnek megvan a maga váltakozása. Nincs szükség a cselekvés elutasítására azért, hogy a csendet keressük – egyszerűen üresítsük ki a bensőnket, s hozzuk magunkat összhangba azzal, ami kívül van. Így a világ sürgő forgatagában is békében leszünk. — Yuanwu Mester

A szabadulás

Oldódj el minden korábbi képzelődésedtől, véleményedtől, értelmezésedtől és világi megismerésedtől, intellektuális gőgödtől, önzésedtől és felülmúlni-akarásodtól. Válj olyanná, mint a kiszáradt fa, mint a kihűlt hamu. Ha elérted azt a pontot, ahol abbamaradtak az érzések, elpárologtak a vélekedések, s a tudatod tiszta és üres, akkor nyissad meg magad a meditációs megvalósulásnak.

Ezután az állhatatosság fejlesztése válik elsődlegessé: a tudatot minden elszennyeződéstől állandóan szabadon kell tartani. A legcsekélyebb megingás is elég ahhoz, hogy elveszítsük reményünket a világ leküzdésére.

Maradj minden helyzetben szilárd és eltökélt, s akkor megőrzöd a belső békédet. Ha semmilyen fokozatra nem lehet többé besorolni – sem a bölcsek, sem a hétköznapi emberek közé –, akkor olyanná válsz, mint egy ketrecből szabadult madár.

— Yuanwu Mester

A legfontosabb dolgok

A meditációs iskolázásban a legfontosabb, hogy mély gyökereket és szilárd ágakat fejlesszünk. Légy napi huszonnégy órán át állandóan éber, bárhol is tartózkodsz és bármit teszel.

Ha nem képződnek gondolatok, és egyáltalán nem áll többé semmi a szándékodban, akkor eggyé válhatsz a határtalannal, s teljes egészében elcsendesedsz és kiüresedsz. Cselekvésedet ettől kezdve nem akadályozza többé kétség és ingadozás.

Mihelyt véleményeket és értelmezéseket kezdesz kiagyalni, s azzal foglalkozol, hogyan érjed el a meditáció célját, vagy hogyan válhatsz mesterré, máris a lelkiállapotok és az anyagiság hatása alá kerültél: hagytad, hogy fogjul ejtsenek az érzékek és azok külsődleges tapasztalásai, a nyereséggel és veszteséggel, helyessel és tévessel kapcsolatos gondolatok. Márpedig hogyan volnál képes bármit is igazán megvalósítani félig ittasan és félig józanul?

— Yuanwu Mester

Hópelyhek az izzó kemencében

Sohase hagyatkozzatok semmire, legyen az akár tiszta, akár tisztátalan. Ha így tesztek, akkor  tudat és nem tudat, vélekedés és nem vélekedés olyanná lesznek, mint az izzó kemencébe hulló hópehely. — Yuanwu Mester

Elengedettség és kiegyensúlyozottság

Ha az élet nyüzsgése közepette rá tudsz hangolódni a változásokra, és képes vagy azokkal összhangban cselekedni, miközben belül üres és elengedett maradsz, nyugodt környezetben pedig nem válik szerelmeseddé a csend, akkor mindig eleven maradsz, kerülj bárhová. Csak aki megértette az alapokat, képes belül üresnek lenni, mégis összhangban maradni a külsővel. — Yuanwu Mester

Bántó szavak

Ha az emberek rád fognak valamit, megpróbálnak rossz fényben feltüntetni, becsmérelnek vagy rágalmaznak, hát egyszerűen lépj egy lépést hátra, és figyeld önmagadat. Ne ápolj magadban ellenszenvet, ne bocsátkozz semmilyen vitába, s ne gerjedj méregre; ne hagyd magad felbőszíteni és ne engedj teret magadban a gyűlöletnek.

Egyszerűen menj tovább és tégy úgy, mint aki nem hallott és nem látott semmit. Akkor a rosszindulatú békétlenkedők előbb-utóbb eltűnnek maguktól. Ha leállnál velük, csak egymást váltanák a bántó szavak anélkül, hogy valaha is vége lenne.

— Yuanwu Mester

Nem kettő

Nem kell a világban való tevékenykedést feladnod ahhoz, hogy az erőfeszítés nélküli elengedettséget elérjed. Tudnod kell, hogy a világi tevékenykedés és az erőfeszítés nélküli elengedettség nem két különböző dolog – csak ha elutasításra vagy megragadásra gondolsz, csinálsz ezekből kettőt. — Yuanwu Mester

Kérdő kíváncsiság

Ha meg akarod érteni a zen lényegét, kérdő kíváncsisággal kell a saját belsőd felé fordulnod, és teljes vehemenciával kell azt kutatnod. Ha a kérdő kíváncsiság elég mély, a transzcendens bölcsesség megjelenik. — Foyan Mester

„Engedd el a kötelet!”

Mihelyt valamit felismerve megállapítod: „ez az”, már olyan, mintha kezed-lábad össze lenne kötözve, s nem tudsz többé megmozdulni. Abban a pillanatban, hogy „az”-ként fölismered, már semmi sem igazán az, ami. Amennyiben nem ragaszkodsz az ilyen felismerésekhez, még meg lehet téged menteni.

Olyan ez, mintha építenél egy bárkát, amit fölszerelsz egy ezer mérföldes utazásra, hogy elérjél egy távoli kincses szigetet; majd leversz egy cölöpöt, s erősen hozzákötözöd ahhoz a hajót, mielőtt beszállnál, és elkezdenél evezni. Akár az idők végezetéig evezhetsz, mindig ott maradsz ugyanazon a parton. A bárka ide-oda himbálódzik, s te azt hiszed, hogy előbbre jutsz, pedig valójában egyetlen lépést sem mozdultál onnan.

— Foyan Mester

„Ne gabalyodj bele!”

Nézzél úgy, hogy abban se néző, se látott ne legyen; hallj úgy, hogy abban se halló, se hallott ne legyen; gondolkodj úgy, hogy abban se gondolkodó, se gondolt ne legyen. A buddhizmus a lehető legegyszerűbb és az erőinkkel a legtakarékosabban bánó hozzáállás. Te magad vagy az, aki elpazarlod az erőidet, és nehézségek elé állítod magadat. — Foyan Mester

Keresés nélkül keresni

Ha keresel – mi az, ha nem zörejek és formák hajszolása? Ha nem keresel – miben különbözöl akkor a földtől, a fától, vagy egy darab kőtől? Keresned kell, ám anélkül, hogy keresnél! — Foyan Mester

Megnevezés nélkül – megragadásmentesen

A tágas térben ne próbálj meg határokat húzni; ha azonban azt mondanád, hogy a tágas tér maga a határtalanság, akkor a saját csapdádba estél. Ezért nem alkotnak azok, akik az ürességet felismerték, semmilyen képzetet az ürességről. Amikor az emberek szavakat vesznek elő, hogy a szellemet leírják és megnevezzék, sohasem képesek azt megragadni; ha azonban nem használnak szavakat a szellem leírására és megnevezésére, akkor sem képesek azt megragadni. — Foyan Mester

Nem is sejtett lehetőségek

Jó és rossz egyaránt a saját tudatodból fakad. Mit nevezel azonban – a viselkedésedtől és gondolataidtól eltekintve – a saját tudatodnak? Honnan származik a saját tudatod?

Ha az igazságnak megfelelően fölismered, honnan is származik a saját tudatod, egy szempillantás alatt eltisztul az utadból számtalan akadály, amit a saját magatartásoddal idézel elő. Ettől kezdve a legkülönfélébb, addig nem is sejtett lehetőségek nyílnak meg előtted anélkül, hogy azokat keresnéd.

— Dahui Mester

A zen rejtett szelleme

Amennyiben meg kívánod látni a zen rejtett szellemét, mi sem könnyebb ennél. Egyszerűen lépj eggyel hátrébb, és bármit teszel is éppen, törekedj minden erőd bevetésével teljesen éber tudatában lenni annak, evés, ivás vagy beszéd közben éppúgy, mint bármely más, mégoly erős igénybevétel esetén is, amit a világgal való érintkezés követel tőled. — Ying-an Mester

Rossz szokások

A lelketek gyökerétől a szívéig nem más, mint rossz szokások halmaza. Ha nem láttok keresztül ezeken, s nem vagytok képesek függetleníteni magatokat tőlük, akkor valahol út közben elkerülhetetlenül meg fogtok rekedni. — Yuanshou Mester

Semmi erőlködés

A buddhizmusban nincs helye az erőlködésnek. Itt minden teljesen természetes. Felöltözöl, hogy magadat melegen tartsad, eszel, hogy csillapítsad az éhségedet. Ez minden. Ha megkísérled, hogy gondolkodjál rajta, már sohasem az, mint amiről gondolkozol. Ha megkísérled, hogy értelmezzed, sohasem az, mint amit értelmezel. — Yuanshou Mester

A Buddha bennetek

A világban nincs semmi maradandó; olyan az, mint egy égő ház. Egy ilyen helyen az embernek nincs módja hosszasan elidőzni. Egy pillanat alatt ott terem a mulandóság halált hozó démona, mely nem tesz különbséget öreg és fiatal, magas és alacsony társadalmi helyzet között.

Ha nem akartok különbözőek lenni a Buddháktól és a mesterektől, akkor ne kívül keressetek!

A jelenlét egy pillanatának tiszta fénye a tudatotokban maga a Buddha lénye bennetek. A jelenlét egy pillanatának nem megkülönböztető fénye a tudatotokban maga a Buddha bölcsessége bennetek. A jelenlét egy pillanatának osztatlan fénye a tudatotokban maga a Buddha megnyilatkozása bennetek.

— Dazhu Mester

Mozgás és nyugalom

Ha a mozgásban próbáljátok a tudat lényegét megragadni, a nyugalomba tér ki előletek. Ha a nyugalomban próbáljátok a tudat lényegét megragadni, a mozgásba tér ki előletek. Olyan, mint egy hal a forrásban, amely hullámokat vet és táncol, ahogy neki jól esik.

Mozgás és nyugalom csak két állapot. A Mester, aki nem függ semmitől, szabadon alkalmazhatja bármelyiket.

— Linji Mester

A gyökér és az ágak

Kizárólag a gyökeret próbáljátok minden erőtökkel a birtokotokba keríteni, és ne törődjetek az ágakkal, hiszen azok úgyis maguktól előállnak egy nap. Ha nem tettetek szert az alapokra, akkor azt sem érthetitek el – mégoly fáradságos iskolázással sem –, aminek abból kellene kinőnie. — Yangshan Mester

Tiszta tükör

A tudat a képesség, a jelenségek az adottságok. Mindkettő olyan, mint karcolások egy tükrön.
A tükör a maga tisztaságában akkor mutatkozik meg, ha sem karcolás, sem por nem csúfítja.
Ha a tudatról és a jelenségekről egyaránt megfeledkeztek, a természetetek megvalósul.

— Yangqi Mester

A zen út

Az út nem igényel gyakorlást – egyszerűen nem kell azt beszennyezni. A meditációhoz nincs szükség semmiféle módszeres erőlködésre – a fontos csak az, hogy megállítsuk a tudatot.

Ha a tudatot megállítottuk, megszűnik a kérődző töprengés. Ha nem igyekszünk az utat különösebben gyakorolni, fokozatosan az útra kerülünk.

Ha nem töprengünk, akkor nincs világ sem, amit meg kellene haladni. Ha az utat nem igyekszünk különösebben gyakorolni, nincs többé út sem, amit keresni kellene.

— Huanglong Mester

A családi kincs előásása

Ha a meditáció közvetlen élményére törekszel, mindenekelőtt abba kell hagynod a törekvést. Amit törekvéssel elérhetnél, azt már beszennyezték a gondolataid.

A meditáció csodálatos kincse olyasvalami, ami eleve teljesen tiszta és nyilvánvaló, s már eddig is ez volt mindig valamennyi cselekvésed erőforrása.

A szabadságba csak akkor fogsz tudni áttörni, ha megakasztod a gondolataid nyüzsgését, s eljutsz arra a pontra,  ahol az összes dolog még meg nem született; ha nem merülsz el többé az érzéseidbe, nem ragaszkodsz többé a fogalmaidhoz, hanem úgy, ahogy van, túllépsz ezeken.

Akkor a zen az egész világban világosan jelenvalóvá válik, s a dolgok összessége mindenütt annak hatalmas művévé alakul.

Minden a saját szívedből fakad. Ez az, amit az egyik régi mester a családi kincs előásásának nevezett.

— Yuanwu Mester

Bizalom és felismerés

Ha el tudod engedni az eddigi tudásodat és megértésedet, ha ki tudod nyitni a szívedet, és nem tartasz többé semmit az eszedben, hanem átéled azt a tiszta és üres mélységet, ahol nincs többé érvénye semmilyen szónak és gondolatnak, akkor egybeolvadsz az alappal, belemerülsz a végtelenbe és eléred azt a bennerejlő bölcsességet, ami semmilyen módon nem „elérhető”.

Ezt nevezzük átható felismerésnek és mély bizalomnak. Ezen túl található a lehetséges határtalan, mérhetetlen mélységű tartománya, amely még mind megtapasztalásra és megvalósulásra vár.

— Yuanwu Mester

»Mi vagy te itt és most?«

Hogy-hogy nem vagy képes felfogni saját lényegedet, amikor pedig az állandóan jelen van? A buddhizmusban nincsen semmi rendkívüli; csupán a lényeghez kell eljutni, másra nincs szükség.

Nem arra tanítunk benneteket, hogy a felmerülő gondolatokat kioltsátok, elnyomjátok a testeteket és a szellemeteket, behunyjátok a szemeteket és ezt meditációnak tartsátok. A meditáció nem ilyen jellegű.

Egyszerűen csak szemléld azt, ami ebben a pillanatban vagy – honnan jön mindez? Miért zavarodik meg?

— Foyan Mester

Zen bóbiskolás

Manapság vannak emberek, akik egyszerűen csak odaülnek. Kezdetben még éberek, rövid idő után azonban elálmosodnak. Tíz közül kilencen csak ülnek és bóbiskolnak. Ha fogalmatok sincs arról, hogyan üljön be teljes valójában az ember, hogyan várjátok, hogy a puszta itteni üldögéléstől belátásra juttok? — Foyan Mester

Feledni

Ahhoz, hogy Buddhává válhass, először is határozottan át kell törnöd a szokások vetését, majd pedig bele kell gondolnod az ok és okozat törvényébe, hogy visszarettenj a helytelen magatartástól. Azután hagyd a tudat összes tárgyát  magad mögött, fejezz be minden tépelődést. Ne engedj be az elmédbe se jó, se rossz gondolatokat, felejtsd el a buddhizmust éppúgy, mint a világ dolgait. Hagyd a testet és a tudatot lehullani magadról, mintha csak egy szakadék szélén állnál. Légy olyan, mint a tér: teljesen megkülönböztetés nélkül, abbahagyva az élettel és halállal kapcsolatos szubjektív gondolatok szövését. Bármilyen szemlélettel rendelkezel is, hántsad le azt magadról, s ne hagyd, hogy tovább bonyolítsa magát. — Xiatang Mester

…nincs zen…

Az úton járó emberek tudata éppen olyan, mint az íj húrja. Mivel nem terheli őket a más és az én, a helyes és a hibás, a szent és a profán, a jobb és a rosszabb eszméje, s mert mentesek a hamisságtól, megtévesztéstől, hízelgéstől és alattomosságtól, maguktól hozzáférnek a tudat lényegiségéhez, amely nem tapad meg semminél.

Hiszen alapjában véve nincs sem más, sem én, nincs semmi megszokott, nincs szent, nincs tudat, nincs Buddha, nincs dolog, nincs zen, nincs tao, nincs semmi misztérium, nincs csoda.

Elég egyetlen szubjektív megkülönböztetés, a legkisebb megtapadás vagy elutasítás, s egy pillanat alatt máris szarvak nőnek a homlokodon, és belezuhansz a tízezer dolog csapdájába, amelyek kiút nélkül rángatnak ide-oda anélkül, hogy valaha is szabaddá és függetlenné tudnál válni.

— Yuansou Mester