A sötét korszak és a szellemi megvakulás a keleti bölcselet tükrében
Előzmények
Borítókép Quinn Dombrowski: Blinded,
https://flickr.com/photos/quinndombrowski/3940244812/
1995-1998-ban a Szépművészeti múzeumban rendezték meg először Magyarországon a Láthatatlan – formák, illatok, hangok és párbeszéd a sötétben című kiállítást, ahol a látogatóknak teljes sötétségben, kizárólag a hangok, tapintások és illatok alapján kellett fölfedezniük egy vakvezető segítségével az ott kialakított, a mindennapi élethez hasonló környezetet. (A rendezvény 2006 óta állandó kiállításként üzemel). A kiállítás mellett megrendezésre került egy előadássorozat is a vaksággal, illetve a vakok és látók közötti párbeszéddel kapcsolatos témákról, melynek egyik vendégelőadója a jelen írás szerzője volt.
Az előadások anyaga egy évvel később könyv formában is megjelent Párbeszéd a sötétről címmel (Más Szemmel” Alapítvány, Budapest 1996). Ehhez készítettem el az előadásom írott változatát, melyet – mivel a kötet régóta nem kapható és új kiadása sincs napirenden – az alábbiakban e-könyv formájában közzéteszek.
Az írás, illetve az alapjául szolgáló előadás a vakság és látás, valamint az ezektől elválaszthatatlan világosság és sötétség metaforikus jelentéseit járja körül a keleti spirituális hagyomány, ezen belül is elsősorban a buddhizmus tanításai fényében. A kiállítás "megtekintése" során szerzett személyes élményeim sokat segítettek számomra saját szellemi értelemben vett vakságunk természetének és következményeinek föltárásában. Amint ezt az előadásban igyekszem megmutatni, e vakság fölfedezése és megértése egy magasabb és tisztább látásra való ráébredés alapjául szolgálhat.
A tanulmány fejezetei az alábbi linkekre kattintva nyithatók meg.
Amit ép szemmel látunk, az sem valóság
Tisztelt Hölgyeim és Uraim,
köszönöm e meghívást, mely alkalmat ad megosztani Önökkel néhány olyan gondolatot, amelyek mindannyiunk számára fontosak lehetnek. Nem tudom, hogy Önök közül hányan látták a kiállítást; én ma „tekintettem” meg először, és valóban rendkívüli élmény volt. E „láthatatlan” kiállítás néhány, a mai előadás témája szempontjából is bevilágító fölismeréssel ajándékozott meg. Ez a kiállítás — ami abból állt, hogy bevezettek bennünket egy világba úgy, hogy közben elvették tőlünk a látásunkat —, nemcsak abban nyújt számunkra segítséget, hogy megértsük azoknak az embertársainknak a világát, problémáit és tapasztalatait, akiket az élet megfosztott a látásérzékelés ajándékától, hanem fontos fölismeréseket ad annak a jelenségnek a vonatkozásában is, amelyet mi a buddhizmusban vagy a jógában „szellemi vakság”-nak nevezünk. A szellemi vakság olyan kór — ha nem is a szó orvosi, hanem csupán jelképes értelmében —, amelyben valamennyien szenvedünk, és amely valamennyiünket érint. Éppen ezért ez a kiállítás nem csak vak felebarátaink, hanem önmagunk megismeréséhez is segítséget nyújtott.
Ezzel kapcsolatban több gondolat is rögtön idekívánkozik. Az elsőre ezek közül már a kiállításra bennünket bevezető kísérő is felhívta a figyelmet. Eszerint számunkra, akik hozzá vagyunk szokva ahhoz, hogy látunk, ennek az érzéknek a hirtelen kiesése veszteségként jelentkezik. Nemcsak arról van szó ugyanis, hogy hozzá vagyunk szokva a látáshoz, hanem egyenesen ezen az érzéken keresztül ismerjük meg elsősorban világunkat, s minden más érzékelésünket is ennek rendeljük alá, vagy ehhez illesztjük. Azonban ha az ember a látás kiesését tapasztalva veszi a bátorságot, hogy kellő nyitottsággal menjen bele ebbe a helyzetbe, és le tudja küzdeni a szorongásait, akkor valóban tapasztalhatjuk, hogy valamit nyerhetünk is e veszteségért cserébe. Mintha a látás eltakarása megnyitná előttünk a láthatatlan tapasztalását. A teljes sötétségben érzékelhetóvé válnak számunkra olyan dolgok, jelenségek és megismerések is, amelyeket a hétköznapi világunkban, megszokott életünkben talán éppen azért nem veszünk észre, mert túlságosan leköt bennünket a látásunk. Állandóan a megismerhető formákkal vagyunk elfoglalva, és elsiklunk a nem látható élménylehetőségek és tapasztalások fölött. Nyilván azoknak, akik vakok, nagyon sok nehézséget és korlátozást kell elszenvedniük a látók világához képest emiatt; s mégis, bizonyosan hozzá tudnak jutni olyan ajándékokhoz vagy fölismerésekhez is, amelyeket viszont a látók nem képesek felfogni vagy tapasztalni.
Ez a gondolat azután egy még mélyebb és általánosabb belátást ébresztett bennem. Azt ugyanis, hogy mindaz, amit tapasztalunk, és amit a saját szempontunkból igazságnak vagy valóságnak hiszünk, valójában csak egyike a lehetséges valóságoknak. Mindenki azt hiszi valóságnak, amit éppen lát. Holott elméletileg könnyen utánagondolható, hogy annyi valóság létezik, ahány ember vagy ahány lény, sőt talán még ezek számánál is sokkal több; és az, amit mi tapasztalunk, tulajdonképpen csak egyfajta látásmód. Azonban még ha valaki abból kiindulva, hogy más emberek másképpen látják a dolgokat, el is fogadja a többféle lehetséges valóság gondolatát, még annál is ez rendszerint pusztán egy toleránsabb, elfogadóbb elméleti álláspontot jelent. Igen ritkán kerülünk abba a helyzetbe, hogy erről élményszerű benyomást szerezhessünk. Belegondolhatunk abba, hogy mondjuk egy légy mennyire más világot tapasztal hozzánk képest; mennyire más dolgokat, vagy jelenségeket vesz észre egyáltalán, és mennyire mást jelent számára mindaz, amit érzékel, mint számunkra, embereknek. És honnan tudjuk, vagy milyen alapon állíthatjuk, hogy éppen az a megismerés a hiteles, amelyet a mi érzékeink közvetítenek a számunkra? Lehetne erre humoros példákat is mondani; például ahol nekem viszket, ott a légy számára esetleg táplálék található és így tovább. Az igazság azonban az, hogy még ha az ember végig is gondolja ezeket, nem tudjuk elképzelni, hogy egy légy milyennek is látja a világot. És számomra éppen ez volt a második élményszerű és megrázó esemény ezen a kiállításon: az tudniillik, hogy besegített egy olyan helyzetbe, amely élményszerűen meg tudott mutatni egy teljesen másfajta valóságot, mint amiben addig éltem. Helyesebben ugyanaz a valóság volt ez továbbra is, hiszen ez is utcából, mezőből, városból, korcsmából tevődött össze; ám ez a valóság egyszerre mégis egészen más minőségben, egész másmilyennek kezdett el mutatkozni.
E kiállítás tehát egy olyan helyzetbe vitt bennünket, ahol ez az alapfölismerés — hogy többféle valóság is létezhet egymás mellett —, tapasztalhatóvá vált számunkra. Ha elképzelünk egy olyan világot, ahol csupa vak ember él, valószínűnek tarthatjuk, hogy a vakok e közösségében is — mint minden más nagyobb embercsoportban —, kialakulnak bizonyos közös elképzelések, előítéletek, megismerési sémák és értelmezések. Létrejön egyfajta közmegegyezés az észlelésre, a megismerésre és a tapasztalatok feldolgozására vonatkozóan, amihez azután az egész közösség tartja magát, és amelyhez mindenki hozzászokik. Miután valamely észlelési mód normává vált, annak ismétlődése mindenki más számára is megerősítésként működik, ami igazolja a közösség tagjait abbéli hitükben, hogy az, ahogyan ők a világot tapasztalják, valóban úgy van. Több irodalmi példa is létezik, ahol az írók fantáziája végiggondolt ilyen lehetőségeket. Ha létezne egy olyan közösség, ahol kizárólag vakok élnének, akkor ott valószínűleg az a fajta megismerés válna a megszokott, normális és elfogadott tapasztalási móddá, mint amit itt csak a sötétben vagy a látás hiányában ismerhet meg az ember. Különösen, ha e vakok még sohasem találkoztak olyasvalakivel, aki tapasztalta volna a látható formákat. Valószínűsíteni lehet, hogy ha egy ilyen közösségben megjelenne valaki, aki lát, akkor ő lenne az, akinek megismerési módját a közösség deviánsnak vagy nem normálisnak tekinti.
Ez a fölismerés arra tanít meg bennünket, hogy — legalábbis azon a szinten, ahogyan mi pillanatnyilag megismerjük a világot —, valószínűleg nem lehet abszolút valóságról vagy abszolút igazságról beszélni. Szembe kell néznünk annak lehetőségével, hogy a dolgok nem önmagukban, objektíve olyanok, amilyenek, hanem amit tapasztalunk, az legalább annyira múlik saját magunkon —saját alkatunkon, érzékeinken és különösen a tudatunkon —, mint külső körülményeken.
Azt is jelenti ez, hogy nem lehet például kijelenteni: ahogyan a vak ember tapasztalja a világot, az „hamis” volna; de még csak azt sem lehet mondani, hogy szegényesebb. Bizonyos értelemben talán szegényesebb, más értelemben azonban bizonyosan gazdagabb, sőt pontosabb is az, ahogyan egy vak ember érzékeli a valóságot. Számomra bevilágító élmény volt, hogy a vezetőnknek a sötétben — anélkül, hogy látott volna, vagy akár csak megtapintott volna bennünket —, az elején mindannyian bemutatkoztunk. Úgy nyolc-tíz ember lehetett a csoportban. Ettől kezdve a vak vezető, akinek ebben a tapasztalási módban már gyakorlata van, mindenkit pontosan a nevén szólított, és azt is pontosan tudta, hogy ki, mikor, hol tartózkodik éppen. Amikor megérintett engem, azt mondta, hogy „Ja, te vagy az, Lajos“. Én magam, ha tíz addig ismeretlen embernek hirtelen bemutatnak, akkor néhány perc múlva a felének valószínűleg elfelejtem a nevét, a másik ötöt pedig össze keverem, jóllehet szemüveggel korrigálva elég jól látok. Ez is mutatja, mennyire nem lehet azt állítani, hogy a vak ember pontatlanabbul vagy szegényesebben tapasztalná azt, amit mi látunk; csupán arról lehet szó, hogy másképpen ismeri meg azt.
Mármost milyen alapon gondoljuk, hogy éppen az a helyesebb, gazdagabb vagy pontosabb érzékelés, ahogyan azt mi, látó emberek tapasztaljuk? Egyetlen alapja van ennek, nevezetesen az, hogy ehhez vagyunk hozzászokva. Vannak azonban bizonyos ősi hagyományok úgy keleten, mint nyugaton, amelyek tanításai szerint éltek közöttünk egykor olyan „bölcsek”-nek, „risik”-nek vagy „megvilágosodottak”-nak nevezett ritka emberek, akik hozzánk képest egészen másképpen ismerték meg a világot és önmagukat. E bölcseknek volt bátorságuk kijelenteni, hogy még ha a többség, akár több milliárd ember is a világot így és így látja, mindez akkor is, mégis lehet téves vagy hibás. Ahogyan ők fogalmazták: mégis lehetséges, hogy mindaz, amit tapasztalunk, csupán illúzió.
Szerintük az a tény, hogy sok ember ezt hasonlónak érzékeli, kizárólag annak következménye, hogy valamennyien a megismerés egyfajta korlátozottságában szenvednek. Mindannyiukból hiányzik egy olyan érzékszerv — egyfajta szellemi látás —, amely a dolgokat a valóságnak megfelelően tudná mutatni. Helyesebben nem hiányzik, mert a bölcsek szerint ez a különleges szellemi látóképesség tulajdonképpen minden emberben megvan, ám elcsökevényesedett vagy feledésbe merült; olyan hosszú ideig nem használtuk, hogy immár nem is vagyunk képesek ezen keresztül érzékelni.
Arról, hogy mennyire viszonylagos mindaz, amit tapasztalunk, egy a jelenlegihez hasonló ötletes kiállítás is könnyen meggyőzhet bennünket. Mondhatnánk azonban egy másik példát is annak illusztrálására, hogy mennyire meg tudják határozni a megismerésünket az ilyesfajta kollektív illúziók vagy hallucinációk. Van a világ és a jelenségek vonatkozásában egy olyan alapvető tapasztalati tény, hogy kizárólag azt tudjuk észlelni, ami a tudatban van. Tulajdonképpen szinte az egyetlen bizonyosnak tekinthető tény a jelenségek vonatkozásában az, hogy a tudatban vannak. Ha ugyanis nem volnának a tudatban, akkor nem is tudnánk őket fölismerni. Ha az ember egy kicsit elgondolkodik ezen, ez végtére is nagyon könnyen belátható. Hol máshol lehetnének még a tapasztalt jelenségek, mint a tudatban? Nézem ezt a mikrofont magam előtt, ez is a tudatban van; itt állok Önök előtt és beszélek, s ha nem lennék az Önök tudatában, akkor Önök nem is hallhatnák, amit mondok. Ennek ellenére mindannyian úgy érzékeljük a világunkat, mintha az valahol a tudaton kívül lenne. Próbáljanak meg esetleg, ha ez az előadás kellően inspirálja Önöket erre, valamilyen érvet vagy tényt találni, ami amellett szólna, hogy a jelenségek valóban a tudaton kívül léteznek, vagy hogy egyáltalán bármi is létezne a tudaton kívül. Ehelyütt nincs lehetőségünk az esetlegesen felmerülő érvek részletes elemzésére, de megjósolhatom Önöknek, hogy a legtöbben vagy egyáltalán nem találnak ilyen tényeket, vagy ha mégis, akkor én azokat könnyűszerrel meg tudnám cáfolni, ha utána velem beszélgetésbe bocsátkoznának.
Jóllehet tapasztalati tény, hogy a jelenségek a tudatban vannak, mégis egy olyan valóságot érzékelünk, mintha ez homlokegyenest az ellenkezőképpen lenne. Nyilvánvaló, hogy ebben az esetben az érzékeink megcsalnak bennünket. Avagy talán annyira erősek azok a megszokásaink, előítéleteink és érdekeink, amelyek a „tőlünk függetlenül létező” dolgok képzetéhez fűződnek, hogy a józan ész ellenére is meggyőzzük magunkat, és evidenciának fogadjuk el, hogy a dolgok a tudaton kívül vannak.
Az ősi keleti szellemi hagyományok szerint az emberi élet — nemcsak a mai világban, hanem már régóta — alacsony minőségűvé, lefokozottá vált. Olyan életet élünk, amely méltatlan önmagunkhoz, méltatlan emberi mivoltunkhoz, mégpedig elsősorban azért, mert a rendelkezésünkre álló lehetőségeknek még a töredékét sem valósítjuk meg. Minthogy tudatossággal rendelkező lények vagyunk, „lehetőségek” alatt itt elsősorban megismerési lehetőségeket kell érteni; de azért ezzel összefüggésben teremtő lehetőségekről — például erényekről, értékekről — is szó van.
Ez az alapvető mondanivalója mind a buddhizmusnak, mind az egyéb keleti bölcseleti iskoláknak, s az ezek között mutatkozó megfogalmazásbeli különbözőségek ellenére is az eltérés közöttük valójában inkább csak módszertani. A különböző hagyományok más-más módszerekkel próbálják megváltoztatni ezt a helyzetet, amelyet egyébként valamennyi ilyen iskolában „hamistudat”-nak vagy „tudatlanság”-nak, „szellemi vakság”-nak neveznek.
A buddhizmus egészen odáig megy, hogy szerinte minden ember — sőt, nemcsak minden ember, de minden állat és sok más lény is — magában hordja a tökéletesség lehetőségét. A „tökéletesség” végső lehetőségeket jelent, tehát például azt, hogy tudásunk akár mindentudás is lehetne! És ha a tökéletesség e lehetőségéhez vagy mércéjéhez viszonyítjuk magunkat, akkor bizony ehhez képest az, amit az életünkben megvalósítunk, csupán egy sekélyes, sivár töredék. Ez rendszerint még a legnagyobb vagy a legjobban sikerült életek esetében is így van. Ezt a felismerést jellemzi a buddhizmus „szenvedés”-ként, illetve ennek a jelenségnek a szubjektív tartalma a szenvedéstapasztalás.
Végső soron minden szenvedésünk gyökere abban rejlik, hogy nem tudjuk megvalósítani azt, ami bennünk rejlik. Nem tudunk úgy élni — olyan szinten, olyan mélységig és olyan értékesen —, ahogyan pedig arra megvolna a lehetőségünk. A buddhizmus e szubjektíve szenvedésnek megélt állapotot a duhkha szóval jellemzi, melynek a pontos jelentése valami olyasmi, mint „kibillentség”, „deformált, nem normális állapot”. Az a nívó, amelyen élünk, és amelyet az életünkkel megvalósítunk, rongált: eltávolodott, lefokozódott, kibillent abból a fajta természetességből, tökéletességből és harmóniából, amely a születésünknél fogva meg kellene, hogy illessen minket.
A keleti hagyományok ennek az állapotnak az okait is egybehangzóan világítják meg: a gyökérokot mindegyikük az emberi tudatnak abban a már említett elváltozásában jelöli meg, amelyet a buddhizmusban és a hindu hagyományokban avidjának neveznek. Az avidját a magyarul is olvasható írásokban általában „tudatlanság”-nak, vagy „nemtudás”-nak szokták fordítani, és azt értik alatta, hogy azért nem tudunk egy tökéletes vagy legalábbis önmagunkhoz méltóbb, mélyebben megismerő és mélyebben élő életet megvalósítani, mert elfelejtettünk valami tudást. Valamit rosszul látunk, valamilyen szempontból illúziókba ringatjuk magunkat. Tapasztalásunk módja eltér azon kevés ember látásmódjától, akik „látók”-nak mondják magukat, mert a többséget jellemző korlátokon és eltorzult szemléleten túl meg tudtak látni egy magasabb vagy mélyebb valóságot. Mai előadásunk fő témája, hogy megpróbáljuk körbejárni és megvilágítani, miben is áll ez a megismerésbeli fogyatékosság, amit a buddhizmusban avidjának vagy nemtudásnak neveznek.
E jelenségre egyébként én magam találóbbnak érzem a „szellemi vakság” elnevezést, mert e kifejezés etimológiailag és a jelenség lényegét illetően is pontosabban kifejezi azt, amiről szó van. Az avidjá szó ugyanis egy indogermán gyökből, a vid-ből származik. Márpedig ez ugyanaz az indogermán gyök, mint amelyből például a latin nyelvben a videre = „látni” ige is ered, és amelyből más indogermán nyelvekben is a látással összefüggő igék alakultak ki. Vagyis a fosztóképzővel ellátott avidjá a szó pontos értelmében a „nem látás”-t — a vakságot, a látás elveszítését — jelenti. A szó nagyon pontosan kifejezi, hogy itt nem olyasfajta tudatlanságról van szó, mintha valamilyen ismeret hiányozna. A szellemi értelemben vett vakság következményei közé tartozik természetesen az is, hogy a dolgokról tévesen gondolkodunk, és ennek következtében elmulasztunk megszerezni bizonyos ismereteket, vagy hibásan értelmezzük azokat. A szó tulajdonképpeni jelentése azonban mégsem ez, hanem az, hogy nem tudunk közvetlenül tapasztalni valamit, vakok vagyunk valamire, ami egy tökéletesebb ember vagy egy eszményibb tudatállapot számára közvetlenül érzékelhető.
A szellemi megismerési lehetőségek elveszítésére nemcsak e képességek hiánya miatt kerülhet sor, hanem amiatt is, hogy a megismerésünkben túlságosan is előtérbe került az érzéki formák tapasztalása. Megismerésünk ugyanis attól is átalakulhat, hogy a tudat vagy a figyelem egyoldalúan rátapad vagy ráirányul bizonyos fajta megismerési módokra. Előfordulhat, hogy valaki annyira erősen érdeklődik a hallása iránt, és annyira muzikális, hogy ez az egyéb érzéki területeken történő megismerés rovására megy. Ritka ugyan, hogy egy bizonyos érzékbe az ember ennyire belefeledkezik, de nagyon sokan vannak közöttünk rövidlátók. Én magam is az vagyok, és saját tapasztalatomból tudom, hogy azért vagyok rövidlátó, mert túlságosan lekötnek a gondolataim. A buddhizmus magukat a gondolatokat is ugyanolyan jelenségeknek tekinti, mint az érzéki megismerés tárgyait, és a gondolatokat felfogó tudatot hatodik érzékszervként határozza meg. Az európai ember csak öt érzékszervet szokott felsorolni, és azt hiszi, hogy a gondolatokat fölismerő „belső érzék” ezektől lényegileg különbözik. A buddhizmusban azonban ez is csak egy érzék — az, amelyen keresztül a gondolatokat mint jelenségformákat tapasztaljuk. Bőrünkkel tapasztaljuk a tapintásérzékleteket, szemünkkel a formákat, fülünkkel a hangokat és a belső érzék segítségével a gondolati jelenségeket. Bizonyos vagyok benne, hogy nagyon sok rövidlátónál az adja e fogyatékosság kialakulásának lélektani vagy szellemi hátterét, hogy nagyon hozzátapadnak a gondolatvilágukhoz, a belső megismeréshez. Érdeklődésük erősebben irányul azokra a jelenségekre, amelyeket a tudattal közvetlenül lehet tapasztalni, és kevesebb érdeklődés és érzelmi energia jut az úgynevezett „külvilág”-ra, amelynek az érzékelőszervei ezért tökéletlenebbül tükrözik a maguk valóságát. Ugyanilyen alapon okkal gyanakodhatunk arra, hogy az a bizonyos szellemi valóság azért vált láthatatlanná a számunkra, illetve azért „vakultunk meg” a megismerés szellemi dimenziójában, mert érdeklődésünk és figyelmünk rendkívüli módon hozzákötődött azokhoz a jelenségekhez, amelyek az érzékeinken keresztül merülnek fel. Összefoglalva tehát, ha az ember mindig azzal foglalkozik, ami egy bizonyos képességének az irányába esik, könnyen megtörténhet, hogy az egyéb képességek és megismerési érzékenységek elsorvadnak, akár pusztán a használat hiánya következtében is.
Ahhoz, hogy megértsük, mi is az, ami elveszett a megismerésünkből, érdemes elgondolkodni azon, hogy vajon miért pont a látást használják ezek az ősi tanítások a jelenség metaforájaként. Nyilvánvaló ugyanis, hogy ebben az esetben nem a szemmel történő látás elveszítéséről van szó, hiszen a szemünkkel a legtöbben jól látunk. Ezért is szoktam jómagam a „vakság” megnevezés elé mindig odatenni a „szellemi” jelzőt. Valami olyasmi veszett el a tudatunkból, amire vonatkozóan nincs közvetlen megismerési élményünk — épp amiatt, hogy maga ez a dolog a tudatból hiányzik. Minthogy szellemileg vakok vagyunk, nem tudhatjuk pontosan, miről is van szó. Ha azonban megvizsgáljuk, hogyan működik a látásunk, ez segíthet számunkra egy kicsit közelebb kerülni annak megértéséhez, mi is az, ami elveszett. Nem lényegtelen ugyanis, hogy a buddhizmusban vagy az ősi jóga-filozófiákban miért nem mondjuk „megsüketülés”-nek nevezik ezt az állapotot, amibe a korrumpálódó, valódi lényegéből és tökéletes lehetőségeiből kibillent ember kerül. Avagy miért nem a tapintóérzék elveszítésének a metaforáját használják? A többi érzékünktől eltérően nyilván éppen a látásunkban van valami olyasmi, ami segít közel vinni bennünket ehhez. Vagyis maga az avidjá szó ad számunkra egyfajta útbaigazítást, hogy merre kell keresnünk önmagunkban azt a láthatatlant, ami elveszett.
A vakság természetrajza a kiállítás élményei alapján
Érdemes tehát megvizsgálnunk, miben is különbözik a látás az összes többi érzékszervünktől. A fő különbség, amit rögtön megállapíthatunk, abban áll, hogy a látás érzéke biztosítja számunkra a térélményt. A látási érzékelés, illetve a fény által létrehozott érzékletek teszik számunkra tapasztalhatóvá a világot. A szanszkrit lucs (fény), illetve lóka (világ) szavakhoz hasonlóan a magyar nyelv is utal erre, vagyis hogy a világ tulajdonképpen a világosságon keresztül válik tapasztalhatóvá. A fény közegén keresztül történő érzékelés az, amely a jelenségeket valamifajta egységbe, egészbe illeszti. Ha idegen szavakat akarnánk használni, azt mondhatnánk, hogy a látás teszi lehetővé a jelenségek vagy érzéki megismerések integrálását, ettől van egész élményünk. Mindez azon múlik, hogy a világosságon keresztül tapasztaljuk a teret. Jóllehet a jelenségek mérhetetlenül sokfélék, s állandóan számtalan inger és érzékelés ér bennünket, állandóan a megismerési események milliói örvénylenek körülöttünk és a tudatunkban, mindezt mégsem káoszként tapasztaljuk, hanem úgy, mintha létezne egy egységes világ. A világ értelmes egészként jelenik meg, s ez annak köszönhető, hogy bár látjuk a sokféleséget, ezt a sokféleséget mind a mérhetetlen tér hordozza. Vagyis a világ élménye tulajdonképpen a tér élménye, amely legközvetlenebbül a látáson keresztül férhető hozzá számunkra.
Ez útbaigazítást ad számunkra arra vonatkozóan is, hogy milyen irányban rejlik a szellemi látás dimenziója, s vajon mi lehet az a tudás, amit a szellemi vakság elfed előlünk. Arra kell gyanakodnunk, hogy a szellemi látás is valami olyan egyetemes létalapról, végső valóságról, lényegi egységről szóló tudás lehet, amely a térhez hasonlóan maga is hordozza és magába öleli az összes létezést, és egységbe foglalja a megismerhető formák sokféleségét. A buddhizmus és egyéb ősi keleti tanítások szerint ez a végső valóság, amelyből minden kibomlik, és amely a térhez hasonlóan mindennek az alapja és hordozója, azonos saját tudatunk végső lényegével. Azt jelenti ez, hogy a szellemi megvakulás következtében a saját valódi mivoltunkról szóló tudás veszett el.
E tudás elveszítése többek között azzal a következménnyel járt, hogy szétesett a megismerésünk. Ezt minden ember, minden lény tapasztalja. Ez a szétesés persze nem teljes, hiszen az érzékek — különösen a látás képessége — maguk is rendelkeznek bizonyos integráló funkcióval; azonkívül van egy világképünk, és úgy érezzük, hogy benne élünk valamilyen egységben. Megismerésünket mégis egyre kevésbé határozza meg ez az egységtudat; egyre kevésbé érezzük magunkat azonosnak azzal, ami az egész létezést és megismerést hordozza. Megismerésünk ehelyett egyre inkább egyes különös eseményekre és jelenségekre irányul, és egyre inkább ezekkel azonosulunk.
Számomra ebből a szempontból is nagyon bevilágító volt ennek a kiállításnak a „megtekintése”. Abból, amit a látásérzékelés kikapcsolásakor tapasztalunk, analógiás módon következtethetünk arra is, vajon mi történik, amikor az ember ezt a fajta szellemi látását veszíti el hirtelen. Amilyen mértékben hasonlít a térérzékelés a szellemi valóság tapasztalásának egység- vagy mindenségélményéhez, olyan mértékben adhatnak a látás elveszítésekor a tudatban lezajló jelenségek tanítást számunkra arról, hogy mi történhetett az emberrel, amikor ebbe az avidjába vagy szellemi vakságba süllyedt.
A kiállításon a következőket tapasztaltam: amikor bementünk a sötétbe, az első négy-öt percben még tökéletesen megvolt a térélményem, annak ellenére, hogy nem láttam semmit. Tudtam az irányokat; tudtam, hogy nagyjából hol vagyok, és noha nem láttam, a nagyobb dolgokat mégis érzékeltem, szinte éreztem, hogy van ott valami. Nem volt bennem semmi szorongás. Ezután egyszercsak a sötétben elkezdtek bennünket különböző ingerek érni, méghozzá egyre több és egyre nagyobb mennyiségben. Ezek lényegében ugyanolyan ingerek voltak, mint amilyenekkel a hétköznapi életben is találkozunk, csakhogy ott látjuk is ezeket a dolgokat, s azáltal, hogy látjuk, integrálni is tudjuk őket, be tudjuk őket építeni valami egységbe. Minthogy a teremben hiányzott a látásom, aminek a segítségével össze szoktam rakni a dolgokat, egyszerre csak kibillentem megszokott világképemből. A látás kikapcsolásának egyik következménye az is, hogy az ember többi érzékszerve érzékenyebbé válik, s egyszerre oly sok különféle benyomás kezdett érni, hogy egy pillanatra elveszítettem a tájékozódásomat. Kibillentem abból a térélményből, amely alapján normális körülmények között tájékozódni szoktam, és ettől elbizonytalanodtam.
Ezek szubtilis dolgok; bent a kiállításon természetesen nem állt fenn semmiféle igazi veszély. Mivel azonban arra kívántam felhasználni ezt a helyzetet, hogy megfigyeljem saját reakcióimat, igyekeztem a finom érzelmi rezdüléseimet is nyomon követni. Észrevettem tehát, hogy enyhe elbizonytalanodás lett úrrá rajtam, és úgy igyekeztem ezt kompenzálni, hogy ösztönösen hozzátapadtam a tárgyakhoz. Kerestem a falat, amiben megkapaszkodhatok, dolgokat kerestem, amelyeket megfoghatok; s azáltal, hogy fogni tudtam valamit, úgy éreztem, biztosabban állok, jobban tudom, hol vagyok. Attól azonban, hogy a tudatom hozzátapadt egyes dolgokhoz — vagyis valami fogódzót keresett magának —, a térélményem még inkább megzavarodott. A tér ugyanis egyfajta tágasság, amely magába öleli a legkülönfélébb tárgyakat, és ha valamire nagyon erősen koncentrálunk, akkor a térélmény lecsökken. Ezt ki is lehet próbálni: irányítsák a tekintetüket valamely dologra, s erősen rögzítsék arra figyelmüket. Megfigyelhetik, hogy ilyenkor az ember mintegy kizuhan a saját teréből, és hozzátapad ahhoz a dologhoz, amire a figyelme éppen irányul.
A látó világban, vagyis a hétköznapi életünkben ez nem szokott problémát okozni, mert képesek vagyunk a figyelmünk viszonylag rugalmas irányítására. Ha hozzá is tapadunk valamihez, a figyelmünket könnyen el tudjuk onnét ismét oldani. E különös helyzetben azonban, amikor meg voltam fosztva a látásomtól, bizonytalanságom miatt nem tudtam elengedni a dolgokat, amitől a tájékozódásom és a térélményem még jobban elveszett. Ettől még inkább elbizonytalanodtam, és aztán hirtelen már azt sem tudtam, hol is vagyok. Egyre fokozódó elbizonytalanodásom miatt egyre görcsösebben igyekeztem támaszkodni a megragadható, kézzelfogható tárgyakra. Ez egészen odáig fokozódott, amíg annyira el nem keveredtem, hogy úgy kellett megkeresni. A végén még a saját csoportomat is összekevertem egy másik látogató csoporttal…
A buddhizmus és más keleti hagyományok talán egyik legfontosabb fölismerése az, hogy általában is lehetőségünk volna egy olyasfajta, térélményszerű megismerésre, amely nem tapad hozzá a jelenségekhez és formákhoz, hanem szabad, tágas és mindent magába ölelő, és ebben a mindent felölelő megismerésben egyszersmind mindent egységként tapasztal. A keleti tanítások szerint ez felelne meg tudatunk valódi természetének, ez jelentené a saját tudatunkban rejlő világosságot. A „világosság” szót itt ugyancsak metaforaként használom, arra utalva ezzel, hogy ha a látás elveszítésekor a fény érzékelése az, ami elveszik, akkor a szellemi megvakulásban a „tudati világosság” homályosodik el.
Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy ez csak egyfajta metafora. Különösen manapság sokan hajlamosak ezt úgy elképzelni, mintha valódi fényjelenségekről lenne szó. Azt gondolják, ha hallucinálnak valami színeset, akkor az rögtön szellemi megismerés vagy egyenesen a „harmadik szem” megnyílása. Az a világosság, amelyről itt szó van, valójában nem szemléletes. Ugyanis ami szemléletes, az egyben érzéki is, még akkor is, ha olyan kiemelt érzékhez kapcsolódik, mint amilyen a látás. A világosság szellemi értelemben azt a belső tisztaságot vagy tudati képességet jelenti, amelynek révén éberséget, jelenlétet és tudatosságot tapasztalunk.
A megvilágosodottak tanítása szerint a tudatnak ez az alapvető minősége egyetemes, mindent átfogó, mindent magába ölelő, és úgy hordja magában az összes lehetséges megismerést és tapasztalást, mint ahogyan — a metaforát használva — a tér is magában hordja az összes formák és létezők sokféleségét. Vagyis a tudatnak ez a világossága közös minden létezőben. Azt jelenti ez, hogy a különféle tudatok a végső, valódi lényegüket tekintve nem különböznek egymástól. Az, ami az én tudatom igazi lényege és világossága, ugyanaz a világosság és szemlélőerő, mint ami az Önök tudatában is jelen van. Annak következtében azonban, hogy „megvakultunk”, és nem érzékeljük tisztán ezt a belső világosságot, nem ismerjük föl, hogy mi is az, ami a saját tudatunkban világít. Ennek következtében olyan illúziónk alakul ki, mintha sok tudat létezne. Azt hisszük, hogy tudatunk lényege az, ami leginkább sajátunk, ami kizárólag a miénk, s ami a leginkább megkülönböztet minket másoktól. Holott valódi természete szerint a tudat világossága az egyetlen dolog, ami közös bennünk, s ami összeköt minket egymással, mert ez az, ami mindannyiunkban azonos. Valójában éppen az érzéki formák azok, amelyek mindnyájunkban különbözőek: testünk, gondolataink és az érzékeinkben tapasztalt jelenségek és képek.
Az említett metafora természetesen csak bizonyos korlátok között használható, hiszen a vak ember esetében idővel — miután megtanult együtt élni e helyzettel —, a többi érzék átveheti mindazokat a feladatokat, amelyekről addig a látás gondoskodott, és ez lehetőséget nyújt arra, hogy a fizikai megismerés szintjén bizonyos fokig helyreálljon a térélmény. A szellemi megvakulás esetében azonban ez a fajta kompenzáció nem működik, mégpedig azért nem, mert a szellemi látás természete minőségileg különbözik bármely érzék természetétől. A fizikai látás, amely a szellemi látás helyébe lépett, nem képes pótolni ennek funkcióit, hanem a valódi egység és lényegiség tapasztalása helyett hamis egységet, egyfajta illúzióvilágot teremt számunkra.
Ez a szellemi látás azért természetesen nem tűnt el: még a mai, korrumpálódott ember sem vakult meg teljesen ebben az értelemben. Még mindig, mindannyian tapasztalunk a tudatunkban bizonyos világosságot; ha ez nem így volna, akkor nem tudnánk például gondolkodni, és egymás irányában minimális együttérzésre sem volnánk képesek. „Megvakulás” helyett talán helyesebb volna úgy fogalmazni, hogy egyfajta homály ereszkedett szellemi érzékelésünkre, s már csak egy kevés szűrődik át annak világosságából.
Metaforánk a maga korlátozott keretei között mégis sok segítséget adhat számunkra annak megértésében, hogy mi is történik a szellemi látás elhomályosodásakor. Azt hiszem, nagyon hasonló dolgok történnek, mint amelyeket a Láthatatlan kiállítás „megtekintése” során a testi látás vonatkozásában magam is megfigyelhettem. Az elején az ember már homályban él ugyan, de még emlékezik a térélményre, még eleven benne a mindenség tudata. A világosság érzékelése nélkül is tisztán tudatában van a valóságnak, sejti a tudat végső lényegének mindent átölelő, mindent magában hordozó természetét. Azonban e helyzetben, amikor a tudatos figyelem elfordul a saját világosságától, és ehelyett az érzékek kapujában felmerülő jelenségekre irányul, a rázúduló érzéki megismerések, formák és jelenségek egyszer csak kibillentik az embert egyensúlyából. Azért tudják őt kibillenteni, mert már homályban van. Ugyanis ha még éber lenne benne szellemi világossága és a saját lényegére vonatkozó tudás, akkor nyugodtan tapasztalhatná a formákat és a létörvényt s mindazt, ami történik, mert semmi sem tudná megrendíteni azt az egységélményt, amelyben él. Ha azonban kiesik a tudatból ez a tapasztalási dimenzió, amely belső biztonságot adhatna, a rázúduló benyomásoktól az ember megzavarodik és elbizonytalanodik.
Az ilyenkor rátörő szorongástól és bizonytalanságtól az ember különböző módon próbálhat menekülni. A legáltalánosabb, ami ilyenkor a tudatban történik, hogy hozzátapad a jelenségekhez, megpróbálja azokat megragadni, s beléjük kapaszkodik. Amíg birtokában volt a mindent hordozó tudati lényegiség tapasztalásának, addig az érzéki dolgok pusztán csak jelenségek voltak: olyasvalamik, mint az álomképek, amelyeknek van ugyan bizonyos érvényességük — hiszen az álomképek is jelenségek —, mégsem vesszük őket különösebben komolyan, mert tudjuk, hogy csak a tudatban lezajló, a tudat által hordozott, a tudat világossága által megvilágított képzeleti jelenségekről van szó. Amikor azonban az ember nem látja tudatának világosságát és lényegét, olyankor nem ismeri föl azt sem, hogy a jelenségek pusztán jelenségek, amelyeket e világosság hordoz saját felületén. Ilyenkor próbál úgy tájékozódni, hogy hozzátapad az érzékekhez, és megpróbál valami szilárd fogódzót találni magának.
A következő lépésben azután nemcsak hogy megragadja az érzéki képet, hanem ad még egy nevet is neki, hogy ezáltal még stabilabbnak látszódjék a dolog, s még jobban lehessen kapaszkodni belé. Azt mondja, hogy ez itt egy mikrofon, az ott szék, fal, gépkocsi; s ettől, hogy elnevezi őket, a dolgok még inkább valami ténylegességnek látszanak. Amiről meg tudjuk mondani, hogy micsoda, abba sokkal jobban lehet kapaszkodni.
Megint más jelenségekre az ember azt mondja, hogy „Ez én vagyok”, s kialakul benne a képzet, mintha ténylegesen létezne benne valamiféle „én”. Még nagyobb biztonságot ad, ha e folyamattal párhuzamosan más tárgyakat és más ingereket is megragad, és azt mondja ezekre, hogy ezek „mások”. Azután megpróbál a „fal mellett osonni” úgy, hogy figyelmével az egyik dologról azonnal a másikra lép, de nem meri elengedni őket. Immár bizonytalan, hogy ha a dolgokat elengedné, vajon nem a semmibe lépne-e. Nem látja többé a valódi lényeget, és nem ismeri föl, hogy mindezek a dolgok csak a tudatban létező képek és jelenségek. Fölismerni csak akkor tudná mindezt, ha ismét elengedné őket, és ki merne lépni a nyílt térbe. Ha ezt meg merné tenni, észrevehetné, hogy ott nem a semmi és nem a megsemmisülés vár rá, hanem a végtelen szabadság — a tudat szabad játéka, amelyben mindez megnyilatkozik. Ehelyett azonban a tudat tapad a dolgokhoz, és úgy kezd dolgozni, hogy egyik formától lépked a másikig, s eközben egyre inkább elhalványul annak tudása és emléke, ami mindezeket a jelenségeket átfogja, hordozza és egységbe integrálja.
Mindennek az lesz a következménye, hogy a tudat látszólag nagyobb biztonságban érzi magát. Valójában azonban egyre jobban elbizonytalanodik, hiszen minél inkább tapad a formákhoz és a jelenségekhez, s minél inkább valóságnak hiszi azokat, annál inkább elzárja magát a szellemi valóság közvetlen tapasztalásának lehetőségétől, ami igazi orientációt adhatna számára. Minél inkább ténylegesen létező dolgoknak látja ezeket, annál inkább elzárja magát Isten közelségének az élményétől, ami igazi biztonságot adhatna számára. Ennek következtében elhiteti magával azt is, hogy amit fog, az valahol a tudaton kívül létezik. Ugyanis ha az ember tisztában lenne azzal, hogy a dolog csak a tudatban létezik, akkor abba belekapaszkodni sem lehetne.
E folyamat azután egészen addig fejlődik, hogy az ember fokozódó egzisztenciális szorongását és elbizonytalanodását egyre inkább különböző trükkökkel és manőverekkel igyekszik kompenzálni. Nem meri többé elengedni azokat a formákat, amelyekkel önmagát meghatározza: hogy például ő X. Y., akinek ez és ez a foglalkozása, ez itt a családja és ezek a barátai, ilyen és ilyen tulajdonnal rendelkezik és így tovább. Hozzátapad mindezekhez, s nem meri immár megkockáztatni a szembenézést azzal, hogy saját valódi lényege, ami benne a világosság, teljesen független mindezektől; sőt, nemcsak hogy megérinthetetlen ezektől, hanem az hordozza és varázsolja elé az összes ilyen álomképet.
A szenvedést és a szorongást, hogy valami nincs rendjén, érzékeli ugyan, ám ezekre megpróbál a kapaszkodás világán belül megoldásokat találni. Azt gondolja, abban van a hiba, hogy bizonyos formák hiányoznak. Ennek nyomán alakul ki benne a buddhizmusban vágynak, illetve szomjnak nevezett késztetés vagy hajtóerő, aminek hatására az ember különböző dolgokat, lényeket és jelenségeket kezd gyűjteni.
A tudati világosság elhomályosodása következtében alakul ki egyébként az az illúzió is, mintha sokan lennénk. Ha látnánk szellemileg — tehát ha el tudnánk engedni a jelenségekhez történő tapadásunkat, és ismét szembe tudnánk nézni saját valódi természetünkkel —, akkor megértenénk, hogy azok, akiket mi lényeknek és embereknek véltünk, saját magunkat is beleértve nem mások, mint egy-egy ablak, amelyen keresztül önmagunk közös lényegisége és belső világossága jelenségeket szemlél és játszik. Olyan ez, mintha minden ember egy szem lenne, amelyen keresztül a végső valóság tekint önmagára.
Amikor az avidjá következtében e belső lényegiség látása elhomályosul, akkor ez a sok szem egyszer csak úgy kezd mutatkozni, mintha sok tudat és sok lény lenne, mintha minden szem egy-egy külön ember lenne. Mivel mindegyikük csak közelről tudja tekinteni a dolgokat, minden ilyen ablakban csak azok a formák válnak láthatóvá, amelyekbe a tudat azon a ponton éppen belekapaszkodik. Így aztán nem ismerszik fel, hogy végeredményben valamennyiünket ugyanaz a közös lényeg hordoz.
Ennek az lesz a következménye, hogy amikor a különböző, önálló életre kelt ablakokban vagy tekintetekben beindul a tudatnak ez a biztonságkereső mechanizmusa, és mindegyikük különféle dolgokat és jelenségeket próbál magához ölelni és magának begyűjteni, akkor az ilyen módon megjelenő különböző indíttatások elkerülhetetlenül összeütközésbe kerülnek egymással. Ha például két ilyen ablak közel kerül egymáshoz, és mindkettő ugyanabba a formába akar kapaszkodni, akkor elkezdenek azért egymással küzdeni.
Ez is jól megfigyelhető volt a kiállításon. A többség tapasztalta az elbizonytalanodás érzését, s ahol többen is álltunk egy helyen, megpróbáltunk mindannyian ugyanott megkapaszkodni. Elkezdtük taszigálni egymást. És hiába kértem a látogatótársakat, hogy engedjenek már ki, mert szeretnék továbbmenni, mindenki úgy odatömörült, hogy egyszerűen nem lehetett kijönni. Odapréselték az embert, és nem jutott eszükbe az a józan megoldás, hogy ha elengedik a belül lévőt, akkor ők maguk jobban oda fognak férni. A dolgot azonnal és gyorsan kellett megfogni…
Ennek következtében egy újabb tényező gerjed: immár elkezdjük gyűlölni is egymást. Itt ezt természetesen elblicceltük; tudtuk, hogy csak játékról van szó, és ezért humorosan fogtuk fel. Az élet egyéb területein azonban, amelyekbe komolyan kapaszkodunk, és amelyekről azt hisszük, hogy nem játék, hanem a valódi egzisztenciánk, ott bizony ez a tolakodás nagyon is élesben megy. Akár odáig is fajulhat, hogy tettlegességre kerül sor. A jelenségek olykor elkezdik gyilkolni is egymást.
Ezek mögött az erők mögött mindig a megragadás, a megragadás mögött pedig a belső megvakulás és a lényeglátás elveszítése áll. Működésük ugyanakkor egyre reménytelenebbé teszi helyzetünket. Azzal ugyanis, hogy egyes dolgokat felhalmozunk, másokat elutasítunk és harcokba bocsátkozunk, valódi veszélyekbe sodorjuk magunkat. Helyzetünk ettől kezdve valóban ijesztővé kezd válni, és ebből a helyzetből ismét nem tudunk máshová menekülni, mint a már megszokott megoldási sémáinkhoz. Még többet akarunk, mert azt gondoljuk, hogy amit megszereztünk, az még nem az igazi; vagy még több mindentől akarunk megszabadulni, mert azt gondoljuk, hogy ha még ezt is, meg azt is kiküszöböljük, talán jobb lesz. Ezáltal egyre jobban belebonyolódunk saját hamistudatunk csapdáiba.
Ebben az összefüggésben fontos felhívni a figyelmet arra, hogy bár e körforgásban a vágyak és gyűlöletek is fontos mozgató erők, az igazi végső gyökérok minden vágy és minden gyűlölet mögött mégis a biztonságkeresés. Ezek végső mozgatója legtöbbször egyfajta egzisztenciális szorongás és nem pedig az élvezetvágy. Ez az oka annak, hogy Dante túlvilágképében az igazi kéjencek viszonylag csekély büntetésben részesülnek. Ha valakit az élvezetvágy mozgat, ez egy idő után kielégül, s ettől kezdve — legalábbis egy ideig — nem mozgatja őt tovább. Ilyen az élvezet természete — már amennyiben az természetes szükségletekre irányul. Ha azonban a vágyak olyan módon nyilvánulnak meg, hogy dolgokat felhalmozunk és azokhoz hozzátapadunk, más dolgokat pedig kiküszöbölni, elpusztítani és megszüntetni igyekszünk, akkor a valódi mozgatóerő a gyökerét tekintve mindig az egzisztenciális szorongás és elbizonytalanodás, amely a jelenségek világába való beleveszésből táplálkozik. Nem tudjuk immár, kik is vagyunk valójában, honnan jövünk és mi a feladatunk, s ezért kétségbeesetten kapaszkodunk abba, ami éppen adódik. Ijedtségünkben és vakságunkban azonban állandóan tovább rontjuk helyzetünket. Egzisztenciális szorongásunk oka pedig a szellemi megvakulás, vagyis az, hogy elveszett a saját szellemi lényegünkről szóló tudás, s nem látjuk immár a bennünket minden más lénnyel összekötő lényeget. Vagyis végső soron a vakság az egész megrongálódott lét és illúziókba merült megismerés gyökéroka és forrása.
A sötét korszak és a szellemi megvakulás
A szellemi vakság következtében azonban nemcsak téri világunk hullik szét, vagyis nemcsak egy olyan hasadás következik be, aminek következtében azt hisszük, hogy van egy „én”, aki a lényegét tekintve különbözik más dolgoktól. Az egységes világ és az egységes tudat nemcsak sok jelenségre és sok lényre hullik szét, hanem emellett ez a széthullás az idői dimenzióban is megtörténik. Magának az időélménynek a megjelenése is ennek tünete. Az idő azáltal keletkezik, hogy a tudat a tapasztalási lehetőségek teljességét csak egymás után képes megismerni, vagyis egyszerre annak csak töredékét érzékeli: azt, amibe éppen belekapaszkodik. Hasonlóan a látását hirtelen elveszített ember viselkedéséhez, aki úgy halad, hogy hozzákapaszkodik a fal éppen aktuális szeletéhez, a fal többi része pedig csak az emlékeiben és a jövőképében létezik, s ott is csupán bizonyos korlátok között. Az, hogy nem tudunk emlékezni korábbi születéseinkre, illetve nem látjuk előre a jövőbeli eseményeket és életeket, ugyancsak annak következménye, hogy a tudatunk teljesen hozzátapadt ahhoz, ami éppen most történik vele.
A keleti hagyományok történelemszemlélete az emberi töreténelmet is a tudat elhomályosulásából vezeti le. Ez a fajta világkép azonban nemcsak keleten, hanem más kultúrákban is megtalálható, sőt az utolsó néhány száz év kivételével egyetemesnek mondható. Ez a történelemszemlélet a világkorszakokról szóló tanításban fejeződik ki.
A világkorszakokról szóló tanítás Európában is közismert volt. Ennek általunk ismert legszebb megfogalmazását Ovidius foglalta versbe,1 és ez a tartalmát illetően nem nagyon különbözik az erre vonatkozó keleti tanításoktól. A modern vagy „felvilágosult” ember egyfajta fejlődéselvű történetszemlélettel rendelkezik: önmagát egy fejlődés csúcspontjának tekinti, és úgy gondolja, hogy egy primitív létállapotból — majomból, majd ősemberből — fejlődött ezzé a csodálatos teremtménnyé.
Valójában az, hogy valaki mennyire gondolja magát tökéletesnek vagy egy fejlődés csúcspontjának, éppenséggel a saját hamistudatba süllyedésének az ismérve. Amíg ugyanis az ember többé-kevésbé tisztán látja a dolgokat, addig rendelkezik egy bizonyos toleranciával is: el tudja viselni és meg tudja engedni a másfajta lehetséges látásmódokat. Azt a tekintetet, amely saját valódi lényegéből tekint a világra, nem zavarja az, hogy egyúttal más tekinteteken, más ablakokon és csatornákon keresztül is szemléli a világot. Sőt, ettől érzi a létét gazdagabbnak és színesebbnek.
A más látásmódok akkor kezdik zavarni az embert, ha az, ahogyan a világát látja és értékeli, immár annyira eltávolodott az igazságtól, hogy azt már önmagával sem tudja elhitetni. Amikor elérkezik ez a fázis — vagyis amikor már önmaga sem hiszi el azt, amit állít és önmaga is érzékeli, hogy milyen alacsonyrendű és romlott az általa folytatott életgyakorlat —, akkor válik elemi szükségletté, hogy ezt mindenkire rákényszerítse. A modern korban ez igen eklatánsan jelentkezik, mi magunk is tapasztalhattuk történelmileg, sőt, sokszor tapasztalhatjuk ma is. Tipikus machbeti jelenség: nem engedhetjük meg, hogy valaki másképpen lássa a dolgokat, mert már mi magunk is alig hiszünk benne. Ha valaki másképpen látja és másképp állítja be a dolgokat, az fenyegetné a saját életgyakorlatunkkal és tapasztalási módunkkal felépített látszatbiztonságot. Ez az oka annak, hogy a modern korban önmagunkat a fejlődés csúcsának kell tekintenünk. Azért kell elhitetnünk magunkkal, hogy a mi világunk a legjobb és a legtökéletesebb, mert valójában már annyira nyomorék és annyira alacsonyrendű, hogy ezt nekünk magunknak is igen nehéz nem tudomásul venni. A leginkább azok érzik ezt, akik a legerősebben ragaszkodnak ahhoz, hogy ezt tekintsék a csúcspontnak.
Az ősi történelemszemlélet a történetet egyfajta hanyatlásnak képzelte el, ahol az emberi kultúra korszakait az határozza meg, hogy milyen mértékben borult rá a homály szellemi tekintetünkre, milyen mértékben veszett ki a tudatból a valóság látása, illetve a természettel és az egymással való lényegi közösségről szóló tudás, milyen mértékben tapadt hozzá a tudat az érzéki formák hajszolásához. Ennek megfelelően beszéltek aranykorról, ezüstkorról, rézkorszakról és vaskorszakról, amelyeket a keleti hagyományok találóan számokkal jellemeztek. E számsor azt volt hivatott kifejezni, hogy a bennünk lévő szellemi világosság hányad része veszett már ki az emberiségből.
Az aranykort ők kritajugának nevezték. A krita alapjelentése: az, ami jól van megcsinálva; ám a szó négyest is jelent, és e szám itt arra utal, hogy a szellemi világosság négy negyedéből még mind a négy megvan. Ha elolvassuk Ovidius leírását, onnan is kiderül, hogy az aranykort nem az jellemzi elsősorban, hogy a hegyek aranyból vannak, vagy a vízben nektár folyik, hanem az, hogy az emberi tudat igazságban, békében és elégedettségben, a természettel harmóniában él. Attól, hogy így él, megismerésében a világ is jónak mutatkozik, s neki magának is megvan mindene, amire csak szüksége van. A történeti korok kibontakozásának folyamatában ebből az igazsággal összhangban folytatott életből — keresztényi fogalmakkal azt mondanánk, Isten közelségéből — az ember egyre jobban kikerül, attól egyre jobban eltávolodik. A tudat egyre inkább az érzéki formákhoz való tapadás közegébe kerül, s ezzel együtt egyre jobban differenciálódik. Ennek következtében jelennek meg, majd terjednek el és válnak fokozatosan uralkodóvá az ezüst-, réz-, majd vaskorban a szorongások és az ideológiák, amelyek egyre inkább kiszorítják az igazság felismerését és gyakorlását; majd pedig, amikor mindez szélsőségesen erőssé válik, feltámad a gyűlölet és az agresszió.
A keleti hagyományok szerint saját történelmünk, amelyet mi a fejlődés csúcspontjának hiszünk, valójában ennek a lebomlásnak a végső stádiuma. „Sötét korszak”-nak, kalijugának nevezik ezt; a kali azonban egészen pontosan nem sötétet, hanem „egy”-et jelent, mert ebben a korszakban a szellemi világosság négy negyedéből már csak egy maradt éberen. Még mindig nem sötétedtünk el teljesen: van értelmünk, érzékeljük önmagunkban a világosságot, csakhogy ezzel a világossággal már rég nem vagyunk azonosak. Nem tudjuk ezt a belső világosságot olyan intenzitással tapasztalni, hogy felismerhetnénk: ez nemcsak a mi világosságunk, hanem minden világossága, mindent ez világít meg és ez hordoz.
A kalijuga sötétként történő értelmezése csupán egy találó analógia. Létezik ugyanis egy igen hasonló hangzású szó a szanszkrit nyelvben, a kála, amely „sötét”-et is jelent, s ez a kor és ez a tudatállapot bizonyos értelemben valóban sötét, mert homályba merült, s nagyon kevéssé látja az igazságot. A kali szó valódi etimológiai háttere azonban ennél sokkal érdekesebb: a szó ugyanis, amely „egyes”-t jelent, a számolni igéből származik. Különös módon ezt a sötét korszakot, a kalijugát pontosan az jellemzi, hogy mennyire előtérbe került a világ megismerésében, gondolkodásunkban és tapasztalásunkban a szám. A mai világban a szám adja az egész létszemlélet ideológiai bázisát, az egész modern tudomány és technika a számtanon alapul.
A szám azért vált ennyire fontossá, mert nagyon felerősödött bennünk a birtokvágy és a dolgokhoz történő tapadás. Ugyancsak összefügg ez a hatalomvággyal, amely azon keresztül igyekszik biztonságot teremteni, hogy uralkodni akar a jelenségeken, és kontrollálni akarja azokat. A dolgokat ugyanis két okból kell megszámolni. Az első ok az, hogy tudjuk, mennyink van. Ez a számolás valódi gyökere. Már a régi Egyiptomban úgy kezdődött, hogy az írnoknak pontosan tudnia kellett, hány zsák gabona van a fáraó magtárában és hány juh az istállójában. A matematika feltalálása tehát a birtokvágyhoz és a hatalomhoz kapcsolódott: az uralkodónak tudnia kellett az alá tartozó katonák, fegyverek és birtokok számát. A másik ok abban rejlik, hogy ha az ember elveszíti a jelenségek lényegének látását, s nem képes többé pusztán az élménnyel való találkozás hatására fölismerni annak mibenlétét és jelentőségét, akkor ezt azzal próbálja kompenzálni, hogy elkezdi őket mérni és megszámolni. Kicsit ahhoz hasonlít ez, mint ahogyan a vakoknál a hallás és a tapintás átveszi az elveszett látás feladatait. Úgy véljük, ha tudjuk, hogy valami öt és a gyök kettő 1,414, akkor ezzel értjük is azt. Valójában azért van szükségünk az ilyesfajta tudásra, mert már rég nem értjük és nem látjuk a dolgok lényegét.
Sokat lehetne még elmélkedni a sötét korszak és az egyéb korszakok jellegzetességeiről, az időnknek azonban a végére értünk. Befejezésképpen azért szeretném még Önöket emlékeztetni arra, hogy ezeknek a buddhista tanításoknak és gondolatoknak nem az a céljuk, hogy valamiféle pesszimizmust, ijedtséget, vagy önsajnálatot gerjesszenek. Éppen ellenkezőleg: e tanítások arra igyekeznek felhívni a figyelmünket, hogy szemben a sokféle testi vaksággal, amelyeket nehéz megszüntetni, a szellemi vakság nem visszafordíthatatlan és megszüntethetetlen állapot. A szellemi látás negyed része ugyanis még megvan bennünk: rendelkezünk bizonyos fokú belső világossággal, s van bennünk értelem és jóakarat is, még ha egzisztenciális szorongásunk miatt sokszor nem is vagyunk képesek jóakaratból és együttérzésből cselekedni. Mindez alapot ad számunkra ahhoz, hogy a rést, amely a hályogon még nyitva áll, elkezdjük tágítani, és a szellemi látóképességet — az igazság ismerését, vagy keresztény fogalommal kifejezve Isten színről látását — önmagunkban ismét meg tudjuk valósítani. Ilyen módon helyre tudunk állítani egy tökéletesebb, emberhez méltóbb, aranykorinak is nevezhető állapotot.
A szellemi megvakulásról és a hanyatlásról szóló tanítások célja az, hogy felállítsa a pontos diagnózist: megmutassa számunkra, hogy mi a szenvedésünk gyökere, mitől szorongunk, mitől kerültünk olyan állapotba, ahol hozzátapadtunk az érzéki formákhoz és megfeledkeztünk az igazságról. E diagnózis birtokában, az okok megértése nyomán válhatunk képessé olyan szellemi műveletekre, amelyek során tanulással, gyakorlással, önmagunk átszoktatásával ismét megtanuljuk a szellemi látásunkat használni. Ez a célja és az értelme ezeknek a tanításoknak. Ezen keresztül emeljük magunkat ismét vissza egy emberhez méltóbb létbe — sőt, nemcsak önmagunkat, hanem minden más lényt is. Hiszen lényegünket tekintve nem különbözünk tőlük, csupán a hamis tudat fényében látjuk magunkat tőlük különbözőnek. Mindnyájunkat visszaemeljük tehát egy tökéletesebb, igazibb, hitelesebb létezésbe, és ezáltal világunkat a szenvedésből és a homályból megváltjuk.
Köszönöm szépen a figyelmüket, és felkínálom Önöknek a lehetőséget, hogy akinek kérdése, vagy hozzászólása van, az szót kapjon.
JEGYZET
Kérdések és válaszok
Idői ciklusok és világkorszakok
Kérdés: Van egy olyan történelemkép, amely szerint fejlődés van, de van a történetírásnak egy olyan elmélete is, amely inkább körforgást, ciklusokat tételez fel. Az asztrológiában is megvan ez a gondolat, amit úgy szoktak kifejezni, hogy most ugyan a mélyponton vagyunk, ám mivel a csillagképek körforgásban vannak, innen már csak kifelé vezethet az utunk. Az indiai gondolkodásban beszélnek-e valamiféle kivezető útról a kalijugát követően, tehát ciklikus-e ez az elmélet, vagy pedig lineáris, vagyis a hanyatlást követően a világnak egyszercsak vége lesz?
Válasz: A világkorszakokra vonatkozó tanítás lényegében ciklikus, az indiaiaknál is. Az indiai bölcselet különösen jól látta, hogy minden, ami a világon létezik, ciklikus. Lineárisan lezajló jelenségek — tehát amikor úgy látszik, mintha a dolgok valahol elkezdődnének, tartanának egy ideig, majd valahol véget érnének — csak az emberi érzékelésben merülnek fel, egyfajta érzékcsalódás eredményeképpen. Így van ez a saját életünkkel is, amelyik egy ponton, a születéssel látszik elkezdődni, tart egy darabig, majd úgy látszik, mintha a halálunkkal vége lenne. Az ilyen lineáris képzetek a szellemi megvakulás következtében alakulnak ki, s az idézi elő őket, hogy mindig csak azt a szeletet látjuk, amelyhez éppen hozzátapadunk. Ha a körívből csak egy szeletet látunk, akkor az egy szakasznak látszik.
A keleti világképek azért hangsúlyozzák e ciklusokon belül a hanyatlást, hogy a visszaébresztésre, a helyreállításra ösztönözzenek bennünket. Valójában azonban ez a világkép is ciklikus: a tudat elhomályosodik, s a történelem folyamán az ember egzisztenciája leépül, majd ezt követően ő maga állítja vissza a szellemi látást, és épít fel újra egy aranykori, tökéletes állapotot. Magának a világképnek a jelentősége éppen abban áll, hogy erre a visszaállításra felhívja a figyelmet.
A ciklusnak ez a helyreálló ága azonban nem magától bontakozik ki, hanem azáltal, hogy mi magunk a tökéletesebb állapotot visszaállítjuk. A folyamat tehát, noha ciklikus, nem automatikus. Automatikus folyamatokkal csak a fizikai ciklusok, a jelenségek körforgásai írhatók le, tehát például olyasmi, hogy hányszor fordul körbe a Nap, vagy hányszor megy körbe a Föld a pályáján. A szellem ciklusait saját elhomályosodásának és felébredésének a váltakozása hozza létre, ezek azonban nem köthetők fizikai jelenségekhez és így nem is mérhetők, még asztrológiai eszközökkel sem. Ez azért van így, mert a szellem lényegi tulajdonsága, hogy nem determinált, hanem szabad. Természetesen ismét fel fog ébredni, és ismét meg fogja valósítani az emberi tökéletességet, ám nem lehet megjósolni, hogy pontosan mikor. Akkor fog ez megtörténni, amikor mi magunk megvalósítjuk. Vagyis a ciklusosság nem jelent feltétlenül determináltságot. A körforgás akkor fog visszatérni a kiindulási állapotába, amikor akár lelkesedésből, akár kiváncsiságból, akár az elviselhetetlenné váló szenvedésünk hatására hajlandóak leszünk végre komolyan rászánni magunkat a változtatásra.
Kérdés: Nem pontosan értem az aranykort. Melyik korszakra tehető ez és mi a jellemzője? Végül is a jelentős vallások kialakulása sem Európában, sem Indiában nem túlságosan régen történt, még maga a buddhizmus is alig 2500 éves. Létezhetett-e ezt megelőzően olyan kultúra és olyan tudás, ami több annál, mint amit a vallások kínálnak?
Válasz: Úgy vélem, számunkra nincs olyan tudás, amely ezeknél mélyebb lenne. Az a tudás ugyanis, amellyel az aranykori ember rendelkezett, számunkra pillanatnyilag nem hozzáférhető. Azonban ha a buddhizmus, vagy a jóga tanítását megvalósítjuk, akkor ennek eredményeképpen pontosan arra a tudásra tehetünk szert, amely az aranykori tudással, e régi kultúráknak a tudásával azonos. A buddhizmus és az egyéb ilyen filozófiák azért alakultak ki viszonylag későn, az újabb kor kezdetén, mert ekkor jelent meg az igény ezekre.
Hogy milyen lehetett az aranykori tudás, vagy az aranykori kultúra létszemlélete, erről közvetve nagyon nehéz tudomást szerezni, mert nincs fizikai nyoma, nem a formákban fejeződött ki ennek lényege. Mi magunk csak olyan mértékben ismerhetjük ezt meg, amilyen mértékben ismét elevenné tesszük a szellemi látásunkat, megtisztítjuk az értelmünket és megértünk bizonyos összefüggéseket. Az aranykori embernek valószínűleg nem volt szüksége buddhizmusra, mert anélkül is látta az igazságot. A Buddha, vagy más hagyományban más megvilágosodottak azért döntöttek a tanításaik kinyilatkoztatása mellett, mert érzékelték, hogy az emberi tudat egy sötét korba hanyatlik, amikor szüksége van olyan tanításra és módszertanra, amely világosan megmutatja számára a helyzetét, az ide elvezető okokat, valamint azokat az eszközöket is, amelyek segítségével önmagában ismét visszafordíthatja ezeket a korrumpálódási folyamatokat.
A jövőre vonatkozóan azonban a korszakváltás ideje nem határozható meg pontosan, mert ez kizárólag rajtunk, saját magunkon múlik. A szellem szabadsága, hogy mikor valósítja ezt meg. A múltra vetítve azonban megállapíthatóak a korszakhatárok, s erre különböző becslések léteznek. A legáltalánosabban elfogadott becslések az egyes kultúrák tartamát illetően nagyon hosszú időszakokat határoznak meg. A legrövidebb jugát, a kalijugát 1200 istenévre teszik, ahol egy isteni nap 360 emberi napnak, vagyis körülbelül egy évnek felel meg. Ezek alapján 1200 istenév 432 000 földi évnek felel meg. A keleti hagyomány szerint ez Krisztus előtt 3102-ben kezdődött. Ezek csak becslések, az egyes korszakoknak valójában nincsenek ilyen éles határai. Mindenesetre ez azt jelentené, hogy a sötét korszak körülbelül 5000 éve tart, s még legalább 427 000 évig fog tartani. Ne örüljünk azonban annak, hogy a világ vége ilyen sokára lesz. Ez alatt a 427 000 év alatt ugyanis egyfolytában egyre rosszabb lesz, még a mostani helyzetünkhöz képest is — kivéve természetesen, ha teszünk ez ellen valamit.
Ha rászánnánk magunkat, hogy ezt a folyamatot visszafordítsuk, akkor a kalijugát jelentősen le lehetne rövidíteni. Rajtunk múlik, hogy pontosan mennyi ideig fog tartani. Ha a tudatban egyre jobban eluralkodnak a sötétség erői, akkor egyre gyorsabbá válik az elhomályosodás, hiszen minden homályból indított cselekedet újabb homályt gerjeszt. Minél tisztább egy kor, annál stabilabb és annál hosszabb ideig tud fennállni. Ez is kifejeződik az egyes korszakok számaiban. Az aranykor — a kritajuga vagy a négyességek korszaka — éppen négyszer annyi ideig tart, mint a sötét korszak. A trétajuga, a hármasságok korszaka — a nyugati fogalmak szerinti ezüstkorszak — három kalijugányi ideig tartott. Azután jött a kettes korszak vagy bronzkorszak, amely 2400 istenévig tartott, s ezt követte a kalijuga.
Ez a legáltalánosabb becslés tehát, azonban ezek az adatok igen bizonytalanok, mert maguk is a sötét korszakban születtek, amikor a tudat már elhomályosodott. Nem tudhatjuk, hogy a meggyengült szellemi látóképesség birtokában mennyire látjuk valóban tisztán ezeknek a korszakoknak az időtartamát. Néhány évvel ezelőtt tartottam erről egy előadást, ahol kifejtettem a saját véleményemet, s ebben lényegesen rövidebb időtartamokat határoztam meg. Nem akarom az ottani érvelésemet megismételni, mert ez egy külön előadást igényelne, de a végeredményt megemlíthetem. Számításaim szerint a sötét korszak csak most kezdődik. Nem húzható meg éles határ, körülbelül a 20. század elején kezdett érvényre jutni, s mostanában fordul át teljesen sötétbe. Becslésem szerint az ezredforduló után sötétedik majd el teljesen, és ezt követően nem tart tovább 1200 emberi évnél. Legalábbis remélem. Ha igyekszünk, akkor még gyorsabban túl lehet lenni rajta, amint elkezdünk megvilágosodni.
Saját nézetem szerint most a rézkorszak zárult le, nem a sötét korszak. Vagyis nem a materializmus volt a legsötétebb, ennél sokkal sötétebb is tud lenni. A kapitalizmus is materializmus, s ez sem a legsötétebb. Az ismérvek alapján a materializmus inkább a rézkorszakra jellemző, s ez nem 2400 istenévig, hanem csak kb. 2400 földi évig tartott. Ha visszafelé számolunk, akkor ez kezdődött el a Krisztus előtti 5–6. században. Ezt előzte meg 3600 földi évig az ezüstkorszak, s e számítás szerint Krisztus előtt 5000 környékén lehetett, amikor az emberiség kilépett az aranykorból.
E számításokat azonban mindig bizonyos fenntartással kell kezelni. Ha a buddhizmus oldaláról vizsgáljuk a kérdést, akkor fontos megértenünk, hogy minden, amit tapasztalunk, végső soron csak a tudatban létezik, minden jelenség a tudat tartalma. Ilyen módon maguk a világkorszakok is csak a tudat tartalmai. Ez azt jelenti, hogy az egyes világkorszakok tartama attól függ, hogy a tudatunk saját állapotából ezt hogyan tapasztalja. Egy megvilágosodott tudat számára például az aranykor soha nem is szűnt meg. Amikor a Buddha elérte a megvilágosodást, nem az volt az élménye, mintha addig egy sötét korszakban élt volna, majd megvilágosodott, hanem az, hogy mindig minden tökéletes és világos volt. Amikor az igazság vagy a lényeg megvilágosodik, ez túl van téren és időn, mert ez maga mindig mindenben közös, mindent magában hordoz és mindent felölel, és ezt nem érinthetik meg a tudatban zajló áramlások. Az elhomályosodás csak az elhomályosodott tudat felől nézve elhomályosodás. Maga a tudat lényege nem tud elhomályosodni.
Még ha az ember nincs is megvilágosodva, akkor is nagyon függ a tudatállapotától, hogy ezek a korszakok hogyan jelennek meg számára. Mindenki a saját tudatállapotának megfelelő módon gondolkodik erről. Különösen így van ez más lények esetében, hiszen nemcsak a földön van élet és nemcsak emberi élet létezik. Sőt, az értelmes élet sem kizárólag az ember sajátja, hanem sok más létrend is létezik, amelyek különböző világokban nyilvánulhatnak meg. Lehet, hogy ezekben a más világokban éppen most ezüst- vagy aranykorszak van. Tisztában kell lennünk azzal, hogy amikor különböző korszakokról, például sötét korszakról beszélünk, akkor az voltaképpen a saját sötét korszakunk. Ezek nem objektív kategóriák, különben sem létezik semmi objektíven. Túlságosan hajlunk arra, hogy amiképpen a tárgyainkat objektíven kezeljük, és igyekszünk beléjük kapaszkodni, ugyanúgy viszonyulunk az elméleteinkhez és a történelemképünkhöz is. A korszakokról alkotott felfogásunk valójában saját pillanatnyi tudatállapotunk diagnózisa.
Az érzéki formák természete
Kérdés: Mi az, amit nem tudunk elengedni; mi az, amihez tapadunk? Hiszen ha valóban csak a tudatunk létezik, akkor nincs semmi, amihez tapadni lehetne…
Válasz: Amihez tapadunk, azok elsősorban az érzéki formák. E tapadás nyomán még jobban összezavarodik a tájékozódásunk, s másodlagosan is megpróbáljuk ezt további tapadásokkal körülbástyázni: fogalmakat, elgondolásokat és értelmezéseket alakítunk ki az érzékleti formák vonatkozásában. Ettől kezdve már nemcsak ahhoz ragaszkodunk, amit látunk, hanem ahhoz is, amit gondolunk vagy akár csak kimondatlanul megfogalmazunk.
Az ebből történő kiemelkedés pedig csak olyasféleképpen lehetséges, mint ahogyan azt Münchausen báró tette: önmagunkat csak saját magunk tudjuk a hajunknál fogva kiemelni. Van erre egy zen mondás: a folyóba esett érmét csak a folyóban lehet megtalálni. Más megfogalmazásban: ha az ember elesik, akkor a — természetesen a tudatban lévő — gravitáció miatt esik el, ám éppen e gravitáció révén képes ismét felállni. Vagyis azáltal tudjuk kihúzni magunkat a hajunknál fogva ebből a helyzetből, hogy elkezdjük megismerni magát a megismerést. Elkezdjük tudatossá tenni és tudatosan alkalmazni azt, ami amúgy is van — nevezetesen saját érzékelésünket és a formákhoz való tapadásunkat. Azáltal, hogy ezeket a szemlélődési és meditációs gyakorlatokon keresztül tudatosan kezdjük alkalmazni, megismerjük önmagunkat, s megismerjük azokat a mechanizmusokat, amelyek következtében belezuhantunk a vakságba és hozzátapadtunk a dolgokhoz. Ha sikerül keresztüllátnunk önmagunkon, s megértjük, hogy mindez hogyan működik, akkor képessé válunk arra is, hogy feloldjuk ezeket a mechanizmusokat, és szabaddá tegyük magunkat.
Kérdés: De hát mi is az az érzéki forma, s honnan származik? A tudatunkból? Hiszen az érzéki formákhoz való ragaszkodás éppenhogy tudatvesztést eredményez.
Válasz: Az érzéki formák a tudat tartalmai, a tudat képei. Mondanék erre egy példát. Biztosan előfordult már Önnel, hogy leült és ábrándozott. S a fantáziálás során megjelenített bizonyos képeket, amelyek sehol másutt nem léteznek, hanem csak a tudat vetíti ki ezeket önmaga számára. Ebben a tudat mozgása, játéka nyilvánul meg. A tudat állandó mozgásban van, s e mozgást tapasztalja úgy, mint jelenségeket.
Mármost ha az ember annyira koncentrál ezekre a képekre, hogy közben megfeledkezik magáról, akkor ezek a képek mintegy önálló életre látszanak kelni. Még azt is elfelejtheti az ember, hogy ő maga fantáziálja mindezeket. Ebben a helyzetben megfigyelhetjük, hogy az éberség, a tudat tisztasága hirtelen alábbhagy. Olykor bele is szundikálunk az ilyen álmodozásokba, vagyis teljesen megfeledkezünk valóságos helyzetünkről.
Nagyobb méretekben és nagyobb intenzitással, de lényegében ugyanez történik az érzéki formák vonatkozásában is. Végső értelemben tehát az érzéki formák sem mások, mint a tudat képzelődései. Léteznek ugyan — tehát nem illúziók abban az értelemben, mintha nem lennének —, ezért tudnak fájni is. Nem léteznek azonban abban az értelemben, mintha kívül lennének a tudaton, nem léteznek megfogható és valódi dolgokként. Nem dolgok, hanem csak képek. Attól jelennek meg valóságosként, hogy nagyon belefeledkeztünk az ezekkel folytatott játékba, és eközben elfeledkeztünk valódi egzisztenciális helyzetünkről, az aranykorunkról, sőt arról is, hogy mi magunk vagyunk azok, akik ezt az egész játékot mozgatjuk.
A rítus szerepe a buddhizmusban
Kérdés: A buddhizmus is a világ nagy vallásai közé tartozik. Mégis látok egy lényeges különbséget a buddhizmus és a többi vallás között, nevezetesen a világ többi vallásának szellemi törekvései egyfajta transzcendens lény felé irányulnak, és erre építik fel a ceremóniáikat is. A kérdésem az, hogy milyen célt szolgálnak ezek a ceremoniális vagy rituális megnyilvánulások a buddhizmusban? Talán valamiféle megváltozott tudatállapot létrehozását és az ezen keresztül történő megvilágosodást szolgálják? Az előadás nagyon érthető volt, ugyanakkor tudjuk, hogy a buddhizmus is tele van különös szertartásokkal és mantrákkal. Mi ezeknek a szerepe?
Válasz: A rituálék tulajdonképpen annak a begyakorlásában és megértésében segítenek bennünket, hogy az, amit érzékelünk, kizárólag saját tapasztalási módjainkat tükrözi. A szertartásban begyakoroljuk a dolgok egy másfajta megismerési módját, s ezen keresztül megértjük, hogy az, amit tapasztalunk, lényegében a saját beállítottságunkon múlik. Lehet például a dolgokat úgy is látni, hogy a világ tökéletes és a tudat tiszta. Ha az ember ezt gyakorolja, és rájön: valóban csak a tudatállapotunkon múlik, milyennek tapasztaljuk a dolgokat, akkor ez segíthet abban, hogy a tudatunk átbillenjen egy olyasfajta állapotba vagy szemléletmódba, ahonnan nézve a valóság aranykorinak és tökéletesnek mutatkozik.
Egy egyszerű példát mondanék, amiből azonnal érthetővé válik a rituálé jelentősége. Amikor a hétköznapi életünkben történik velünk valami kellemetlen vagy kellemes, akkor erre mindannyian úgy reagálunk, hogy ami kellemes, azt megpróbáljuk megragadni és begyűjteni, ami pedig kellemetlen, attól szenvedünk és siránkozunk, vagy megpróbáljuk megsemmisíteni. Mármost a rituális módszerek között van egy olyan buddhista gyakorlat, amely szerint az ember mindent, ami történik vele, megpróbál tanításként értelmezni. Ahelyett tehát, hogy megpróbálná begyűjteni vagy kiirtaná, leül, és elkezd gondolkodni: vajon mit akar velem közölni ez az esemény, mire tanít? Ha ezt komolyan gyakoroljuk, nagyon gyorsan és radikálisan átformálódik a világunk, mégpedig pozitív irányban. Sok görcsünk alól felszabadulunk, és a világot, amelyben addig szenvedtünk, unatkoztunk vagy kellemetlenül éreztük magunkat, szellemi kalandként kezdjük el tapasztalni.
A kidolgozottabb szertartásoknak is hasonló az értelme. A rituálé egyfajta mágikus gyakorlat, ám nem abban az értelemben, ahogyan ezt itt Európában értik vagy gyakorolják. A buddhista mágia célja nem az, hogy másokon vagy a dolgokon uralkodjék, hanem az, hogy a saját tudatot átalakítsa, és ebben segíthet az is, hogy bizonyos rituális cselekményeket hajtunk végre.
Amikor felépítünk egy oltárt, és úgy viselkedünk, mintha ott — ahol a hétköznapi tudat csak asztalt, kancsót meg gyertyatartókat lát — valójában oltár lenne, ezzel a rituális cselekvéssel a szóban forgó tárgyakat megszenteljük. Megváltozott viszonyulásunk nyomán a tárgyakat valóban másként kezdjük látni. Elkezdjük úgy tapasztalni, mintha a kancsóban szentelt víz lenne, s a gyertyában szellemi világosság égne. Ha bele merünk menni ebbe a játékba, tapasztalni fogjuk, hogy végül is tényleg rajtunk múlik, milyennek érzékeljük a dolgokat. A vizet igenis lehet szentnek látni; honnan tudjuk, hogy nem szent? Az, hogy valaki a vizet szentnek vagy nem szentnek látja, kizárólag azon múlik, hogy milyen tudatállapotban van. Ha a rituális cselekvésünkön keresztül megtanuljuk a vizet szentnek látni, ez ahhoz is hozzásegít bennünket, hogy akár az egész világunkat másnak, aranykoribbnak tudjuk tapasztalni. Megakadályoz bennünket például abban, hogy mindenféle mérget és szemetet bocsássunk a vízbe, és a szent vizeket ezzel megmérgezzük. Vagyis egy ilyen rituálé nyomán, amit a kancsóval és a vízzel kapcsolatban végrehajtunk, olyan mozgások és fejlődések indulhatnak el a tudatban, amelyek lassan és hosszú távon az egész világot képesek átformálni és emberibbé tenni. Hiszen tényleg aranykoribb egy olyan világban élni, ahol a víz tiszta, üdítő és éltető. A víz tulajdonképpen szent, csak a szellemi vakság következtében megfeledkeztünk erről, s ezért nem becsüljük meg, hanem úgy bánunk vele, mintha nem volna szent.
Résztvevő: Azt hiszem, a vallások gyakran tévednek, amikor a rituálét célnak tekintik, holott ez csak egy eszköz arra, hogy a célhoz eljussunk. A buddhizmusban is a cél talán inkább az, hogy megtanuljuk egységben tapasztalni a világot, s az olyan részleges elemek, mint amilyen a szertartás is, nem képezhetik magát a célt. A cél végül is az, hogy ezeket az eszközöket egyszer elvessük. A rituálé is csak eszköz, amelyet a végén elhajítunk…
Válasz: Ez pontosan így van: a rituálé nem a vallásgyakorlat célja, hanem csak eszköze. Ahogy a Buddha mondotta: a tutaj nem arra való, hogy miután átértünk a túlsó partra, a vállunkra vegyük és cipeljük tovább, hanem kizárólag arra szolgál, hogy átkeljünk rajta.
Létezik-e a tudattól független valóság?
Résztvevő: Valamit nem teljesen értek. Tegyük föl, hogy itt most leszakadna a plafon. Ez a tény független a tudatunktól — az én tudatomtól éppúgy, mint az Ön tudatától és az összes többi tudattól is, akik itt vannak a teremben. Ez valami olyasmi volna, amit nemcsak én képzelek, hanem valahogy realitás.
Válasz: Világos a kérdés, de előbb szeretnék visszakérdezni. Ha a terem leszakadása nem az Ön tudatában történik, akkor hogyan képes arról egyáltalán tudomást szerezni?
Résztvevő: Hát, ez egy nehezebb probléma. Mert ha leszakadna a plafon, akkor ki is oltaná a tudatunkat, s akkor nem tudnék többé reflektálni arra, hogy én mit gondolok minderről.
Válasz: Amit Ön állít, az valójában csupán hipotézis, mert arról, hogy kioltaná-e a tudatunkat, vagy sem, nem tudhatunk. Ugyanis még senki nem számolt be arról, hogy a leszakadó plafon kioltotta volna a tudatát. Anélkül előlegezzük ezt meg, hogy meg tudnánk róla bizonyosodni. A Buddha állítása szerint a tudat nem alszik ki. Sőt, a buddhizmus története során akadtak olyan meditálók, akik el tudták érni, hogy visszaemlékezzenek a halált követő eseményekre, s a tudat az ő elmondásuk szerint sem alszik ki. A buddhista hagyományban tehát létezik annak tapasztalati megerősítése, hogy a tudat a halálban nem alszik ki; arról azonban, hogy valaha is kialudt volna, még senki sem számolt be.
A tapasztalati tények alapján tehát az a valószínűbb, hogy a tudat nem alszik ki, ha a plafon rászakad, csupán számunkra valamiért kényelmesebb volna, ha azt hihetnénk, hogy kialszik. Nyilván azért, mert ha kialudna, akkor nem fájna, amikor rászakad. A dolog lényege annak megértésében rejlik, hogy amit ténylegesen tapasztalunk, az csak a fájdalom, a szenvedés. Nem azt tapasztaljuk tényszerűen, hogy valami kívül van, hanem belül magunkban tapasztaljuk, hogy bizonyos dolgok fájnak. Amikor ránk esik valami, akkor is belül tapasztaljuk, hogy ránk esett.
A dolgok objektív, rajtunk kívül álló létezésére azokat a jelenségeket szoktuk a legerősebb bizonyítéknak tartani, amelyeket anyagiaknak nevezünk. Az anyagiság valódi tartalma azonban csupán annyi, hogy tehetetlenek vagyunk e jelenségekkel szemben. Úgy érezzük, hogy bár a tudatunk szeretne létrehozni bizonyos eseményeket, ezeket nem tudja keresztülvinni, mert a dolgok megakadályozzák benne — ergo a dolgok ténylegesen, a tudattól függetlenül léteznek. Ez azonban logikai hiba, mert azt, hogy a dolgok léteznek, nem tapasztaljuk, hanem pusztán következtetünk erre. Amit tapasztalunk, az kizárólag annyi, hogy tehetetlenek vagyunk. Az anyagiság egy hipotézis, amivel a saját tehetetlenségünket igyekszünk megmagyarázni. Pedig e tehetetlenség nagyon is a tudatra jellemző sajátosság, amely mélyebb szinten abból adódik, hogy nem tudjuk elengedni a jelenségeket. Saját figyelmünk, a rájuk koncentrálódó tudat az, amely megmerevíti és rögzíti őket. A dolgokkal kapcsolatos tehetetlenségünkben a saját erőinkkel, koncentrációnkkal szembeni tehetetlenségünk fejeződik ki.
Résztvevő: Nézze, itt van ez a toll. Most leejtem. Ez a toll most a tudatomtól függetlenül is leesett. Az, hogy nehézkedési erő van, olyan tény, ami nem a tudatomtól függ. Nem csak én látom azt, hogy leesett.
Válasz: Hadd kérdezzek ismét vissza: Hol van ez a nehézségi erő? Hol tapasztalja Ön ezt a nehézségi erőt?
Résztvevő: (a földre mutat) Például itt.
Válasz: Nem, Ön a tudatban tapasztalja a nehézségi erőt. Amit Ön tapasztal, az kizárólag annyi, hogy a tudatban a dolgok leesnek.
Résztvevő: Ez azonban az Ön tudatában is érvényesül, vagyis nemcsak az én tudatomról van szó, hanem mindenki érzékelte, hogy ez a toll leesett…
Válasz: Ez annak a következménye, hogy a tudatunk nem olyan idegen és szétdarabolt, mint amilyennek gondoljuk. Könnyen meglehet, hogy az a tudat, amelyről beszélünk, nem az enyém és nem az Öné, hanem mindannyiunkban ugyanaz, és ezért jelenik meg számos, látszólag külön tudatban ugyanaz az esemény. Azonban az, hogy ezt az eseményt ki hogyan tapasztalja, már nagymértékben függ az adott tudati nézőpontra jellemző feltételektől.
Már maga a „lent” és „fent” fogalma is ilyen sajátos, nézőponttól függő értelmezés. Mert végül is mi az, hogy valami leesik? Azért „esik le”, mert az emberi tudatnak az a meggyőződése, hogy vannak irányok, amelyek lefelé vannak, és vannak irányok, amelyek fölfelé. El tudok képzelni olyan lényt, amely felől nézve a fent és a lent felcserélődik. Nem tudom például, hogy egy légy tudata hogyan tapasztalja az irányokat, amikor fejjel lefelé mászkál a plafonon, de nem volnék meglepve, ha egy légy az említett példában azt látta volna, hogy az Ön tolla felrepült. Végeztek erre egy érdekes pszichológiai kísérletet. A jelentkezők szemére olyan szemüveget illesztettek, amely mindent a feje tetejére állított. Az illetők erre fordítva kezdték látni a jelenségeket. Miután néhány napig éltek ezzel a szemüveggel, egyszercsak minden visszaállt az eredeti formájába, holott a kép, amit a szemüveg vetített a szem recehártyájára, pontosan az ellenkezője volt a korábbiaknak. Ez mutatja, hogy a séma vagy megszokás, amelyen keresztül a tudat megkonstruálja a világról kialakított érzékelési képet, erősebb tud lenni akár magánál az érzéki benyomásnál is. Az ilyen fogalmak, mint „lent” és „fent” vagy „nehézkedés”, nincsenek sehol máshol, csak a tudatban.
Másik résztvevő: Én azt szűrtem le az előadásból, hogy a külvilág végül is a tudatunk nem látható részének a tükröződése. Az jelenik meg számunkra külvilágként, amit nem látunk, vagy nem akarunk meglátni.
Válasz: Valóban így van. Nem akarjuk önmagunkban tudomásul venni, és inkább azt mondjuk, hogy kívül van.
Én, egyén és közösség
Kérdés: Az első kérdésem az, hogy melyik buddhizmusról van szó, amikor buddhizmusról beszélsz? A második pedig: ha jól értem, a tudatunk a teljes tudat része, csak valami elhatárol bennünket tőle. A buddhizmus szerint vagy éppen a Te megfogalmazásodban mi az, ami elhatárol bennünket, ami fátyolként ereszkedik a szemünkre?
Válasz: Azok a gondolatok és tanítások, amelyeket ma ismertettem, valamennyi buddhista hagyományban, sőt az egész keleti gondolatkincsben közösek. Bizonyos hangsúlyeltolódások természetesen léteznek. Például a déli buddhizmus iskolái a tudat által generált illúziórendszeren belül elsősorban az „én”-hez, az énképzethez való ragaszkodást hangsúlyozzák. Ezt tartják tapadásunk fő tárgyának és szenvedésünk fő okozójának. Ezek a hangsúlyeltolódások azonban nem érintik a lényeget, amelyek valamennyi iskolában közösek.
A másik kérdésre: az elsötétedést maga a szellemi vakság okozza. A szellemi vakságot nem lehet visszavezetni további okokra, hanem csak azt lehet megnevezni, hogy mi tartja fenn. Azok a mechanizmusok tartják fenn, amelyek az itt ismertetett körforgást állandóan megerősítik — tehát a vágyak, a tapadások, a gyűlöletek, az ellenszenvek, illetve ezek eluralkodása. Ezek tartják fenn azt a körforgást, amely a nemtudást állandóan újra meg újra megerősíti.
Beszéltünk ezzel kapcsolatban a négy világkorszakról, ám ugyanakkor azt is elmondottuk: mindez kizárólag attól függ, hogy a tudat hogyan tapasztalja. Vagyis a szellemi vakságnak nincs egy időben meghatározható kezdőpontja. A Buddha úgy jellemzi ezt, hogy a szellemi vakság nem elkezdődött valamikor, hanem időtlen idők óta tart. Mindig megvoltak ugyanis a tudatban azok a tényezők, amelyek ezt létrehozzák, s ez azt mutatja, hogy a vakság tulajdonképpen a tudat tulajdonsága. Ugyanettől a tulajdonságától lehet ugyanakkor megvilágosodni is. A tudat működésének a leglényegesebb sajátossága a koncentráció. Ez azt jelenti, hogy amikor a tudat létrehoz, megteremt bizonyos képeket, ezzel egyben meg is köti, belemerevíti energiáit ezekbe a képekbe. Ez a tudat lényegéből adódik. Ugyanúgy, mint amikor a folyó áramlása folytán medret vág magának a hegyoldalba, és azután nem tud másfelé folyni. Az ember létrehoz egy lendületet, s aztán nem tud megállni, az energiái egyszerűen tovább sodorják az adott irányban. Ez jelentkezik úgy, mintha az adott területen bizonyos sötétség lépne fel; a sötétség tehát a saját képeibe való belemerevedés következménye. Később aztán esetleg fel tudja ezt oldani — mert a feloldási képesség is a tudat sajátosságai közé tartozik —, s akkor fel tud szabadulni.
Kérdés: Ha nincs az egész elsötétedési folyamatnak kezdőpontja, milyen értelemben beszélhetünk gyökérokról? Hiszen egy ok-okozati láncolatban a gyökérok a láncolat kezdőpontja kell hogy legyen.
Válasz: A gyökérok nem a kiinduló ok értelmében gyökérok, hanem abban az értelemben, hogy a gyökérhez hasonlóan ez táplálja a rajta tenyésző homályjelenségeket. Idői értelemben ez inkább egyfajta ördögi körforgásként jelenik meg: a sötétség mindig újabb vágyakat, tapadást, gyűlöletet, születést és létélményeket generál. A létélmények pedig újra generálják a nem tudást. A gyökérok valódi jelentősége azonban az idői kategórián túl ragadható meg: ez takarja el előlünk azt a fajta szemléleti lehetőséget, amely az időn túli örökkévalóságot mutatná. Ebben az értelemben a gyökérok nem egy időben meghatározható kezdőpont, hanem túl van az időn, ugyanis ez a gyökéroka a tapasztalás időbe vetettségének is.
Kérdés: Jól értettem az előadásból, hogy a buddhizmus szerint nem létezne az „én” vagy ego?
Válasz: Az ego vagy „én” a buddhizmus szerint is létezik, csakhogy természete szerint nem más, mint egyfajta álomkép, beképzelés vagy hallucináció. Ez egyébként a „külső” dolgok vonatkozásában is így van. Létezik tehát az ego, sőt fáj is; nem szubsztanciális azonban, nem lélek, nem valódi dolog, hanem olyasvalami, amihez nagyon ragaszkodunk, és ami akadályoz bennünket a dolgok tiszta megértésében és a szabad cselekvésben. Úgy lehetne ezt fogalmazni, hogy az ego relatív létezéssel rendelkezik. Az énnélküliség tanítása a buddhizmusban azt jelenti, hogy fel kell ismernünk az énképzetünk viszonylagosságát, szubsztanciátlanságát — ahogy ezt természetesen fel kell ismernünk mások vonatkozásában is. Ez segíthet abban, hogy felébredjünk egy olyan abszolút szemléletre, ahonnan a végső igazságnak megfelelően tudjuk tapasztalni a dolgokat.
Kérdés: Nem lehetséges azért, hogy ebben érték is van? Nem éppen az a szép az életben, hogy egyszeriek és megismételhetetlenek vagyunk?
Válasz: Nem az éntől vagyunk egyszeriek és megismételhetetlenek, hiszen az „én” nagyon is közönséges, általános dolog. Mindenki ehhez ragaszkodik. Sokféleségünkben valóban szépek vagyunk, ebben azonban akkor lehetne igazán gyönyörködni, ha a sokféleségben az egységet is látni tudnánk. Amikor ezt nem látjuk, hanem ehelyett az énnek tulajdonítunk valódi létezést, akkor ez a sokféleség önmagát éppenséggel felszámolni igyekszik. Minden „én” azáltal törekszik a maga egyébként nem létező valóságosságát megalapozni, hogy megpróbál megsemmisíteni, vagy legalábbis a saját képére átformálni más nézőpontokat, szemléleteket és lényeket. Pontosan az „én” az, amely nem tűri el a sokféleséget, hanem uniformizálni igyekszik azt.
Kérdés: A buddhizmus szerint a jelenkorban közösségben vagy egyénileg gyakorolható-e hatékonyabban a Négy Nemes Igazság és a Nemes Nyolcrétű Ösvény?
Válasz: A buddhizmus hozzáállása és tapasztalata az, hogy a lényeget tekintve csak individuálisan lehet gyakorolni. A tudatnak ugyanis azon a ponton kell felébrednie, ahol el van homályosodva. A szemet csak ott lehet felnyitni, ahol lecsukódott. Én nem tudok felébredni Önök helyett, és megfordítva. Mindenkinek önmagában, saját sötétsége pontján kell felébrednie. Ebben az értelemben a gyakorlás individuális.
Másfelől viszont a gyakorlatban és a buddhista szellemi iskolázásban is az a tapasztalat, hogy ezen az úton nem nélkülözhetjük egymás segítségét: azt az inspirációt, bátorítást, tanácsot és élettapasztalatot, amelyet az egymás mellett haladók nyújthatnak egymásnak. Magamon és a tanítványaimon is gyakran ta- pasztalom, hogy hiába vannak a legjobb gyakorlatok, és hiába tudja mindenki, hogy mit kell ezekkel csinálni, ha egyedül vagyunk, mégis gyakran elterelődünk ezektől.
A dolog másik arca, hogy sohasem vagyunk egyedül. Amikor nem a saját közösségünkben vagyunk, akkor benne vagyunk egy másfajta közösségben, amely nem a buddhizmust gyakorolja, hanem a mohóságot, a hatalomvágyat, vagy éppen a félénkséget és a kishitűséget. Ezek hatására bizony magunk is sokszor elerőtlenedünk és abbahagyjuk a gyakorlatokat, vagy elfeledkezünk azokról. Ezzel szemben ha olyanok közösségében vagyunk, akik velünk együtt gyakorolnak és haladnak ezen az úton, akkor a közösség részéről megerősítő hatások érnek bennünket, és ez ad számunkra egy belső erőt, hogy tovább tudjunk haladni.
Éppen ezért a buddhizmusban igen nagy hangsúlyt helyezünk a közösségre is. Utunkon három, egymással azonos szinten álló végső érték fogalmazódik meg: a Buddha, a Dharma és a Szangha, vagyis a Megvilágosodott, aki példamutatásával jár előttünk; a Tanítás, amely az utat, vagy a fényt mutatja meg számunkra; valamint azok Közössége, akikkel egymást támogatva együtt haladunk.
Buddhizmus és politika
Kérdés: Ha a tudat mindenkiben közös, akkor hogyan lehetséges az, hogy mindig egy szűk politikai vezetés szokta magához ragadni a hatalmat, s az egész világon tíz százalék vezeti a többi kilencven százalékot? Azonkívül, ha ez a kilencven elkezdene meditálni és azon dolgozni, hogy tisztábbá váljon, akkor ezzel mintegy még jobban kivonulna a társadalomból, és még nagyobb teret nyerne a politikai vezetés. Ebben számomra ellentmondás látszik.
Válasz: Ezzel nem értek teljesen egyet. Ha az ember elkezdi tisztábban látni a dolgokat, ez nem jelenti azt, hogy ki kellene vonulnia a társadalmi életből. Sőt, ha a dolgokat tisztábban látnánk, az képessé tenne minket arra — különösen ha erre mind a kilencven százalék hajlandó volna —, hogy tisztábban tudjunk politizálni, továbbá tisztábban tudjuk megítélni azokat az embereket is, akiket mi magunk politikai vezetőinknek választunk. Amíg királyság volt, addig esetleg lehetett alapja az olyan illúzióknak, hogy a gonosz királyt valami „objektív sors” kényszerítette ránk (jóllehet meggyőződésem, hogy az a király, amelyik teljesen alkalmatlan volt a feladatára, még a királyságban sem tudott hosszú ideig hatalmon maradni). Egy demokráciában azonban, ahol mi magunk választjuk a politikai vezetőket, nyilvánvalóan nem független a saját tudatállapotunktól az, hogy milyen vezetőink vannak. Már maga az is a tudatállapotunktól függ, hogy milyennek látjuk őket, hiszen senki sem teljesen fekete és senki sem teljesen fehér. Van, aki elégedett a politikai vezetőkkel, és van, aki nem. Másfelől az, hogy végül is milyen vezetőket választunk, ugyancsak a saját döntéseinken múlik, mint ahogy az is, hogy mi magunk vállalunk-e aktív politikai szerepet — különösen azok, akik képesek volnának politizálni.
Őszentsége, a XIV. Dalai Láma személyében éppen a buddhizmus területén találhatunk eleven példát arra, hogyan képes tiszta politikát és aktív társadalmi felelősségvállalást megvalósítani egy buddhista, aki emellett sokat meditál, és a valóság tiszta megismerésére törekszik. Ez valamennyiünk számára példaként szolgálhat, hiszen Őszentsége igen nagyfokú tudati világosságot valósított meg.
A buddhizmus — amint azt Őszentsége példája mutatja —, nem azt tanítja, hogy ki kellene vonulni a társadalomból; hiszen ha az ember megérti a dolgokat, akkor azt is megérti, hogy nincs honnan és nincs hová kivonulnia. Ez az életterepünk, ezt kell átalakítanunk. Más kérdés, hogy a buddhista gyakorlás bizonyos szakaszaiban előnyös lehet, ha az ember egy ideig kíméli magát a túl bonyolult feladatoktól. Ezért szerepelnek a mi gyakorlatunkban is hosszabb, vagy rövidebb ideig tartó elvonulások. Ezek célja azonban nem az, hogy kivonuljunk a világból, hanem éppen ellenkezőleg: erőt és különösen tisztánlátást igyekszünk ilyenkor gyűjteni ahhoz, hogy a világba visszatérve bölcsen, etikusan, szépen és hatékonyan tudjunk cselekedni.
Résztvevő: Megtörtént eset, hogy amikor Szarajevót ostromgyűrűbe fogták és az emberek éheztek, egy lány a kutyáját etette. Valaki megszólította, hogy nem értékesebb-e az ember a kutyánál, s nem lenne-e jobb, ha inkább az embereket etetné, mire a lány azt válaszolta, hogy a kutyája nem vett részt a választásokban. Azt akarom ezzel mondani, hogy Szarajevóban teljesen demokratikusan, szabad választásokon választotta meg a nép a vezérét, s mégis óriási pusztulás lett a vége. A lány is azt mondta, hogy inkább a kutyáját eteti, mert az nem választott.
Válasz: Tévedés azt gondolni, hogy mindez kizárólag azok hibájából történt, akik részt vettek a választásokon. Sőt ez ránk magunkra is vonatkozik, hiszen ne felejtsük el, hogy az egész Bosznia is a mi tudatunkban van. Amikor az emberek ott ezt választották, akkor mi is ezt választottuk. Sokan éreztük például annak idején úgy, hogy „Ha már balhé van, inkább legyen egy kicsit délebbre“. Nagyon sok emberrel beszéltem erről Magyarországon, akik úgy vélekedtek, hogy „Jaj, csak mi megússzuk, és nehogy ezek a problémák ide is átjöjjenek“. Ez a tudati beállítottság maga is hozzájárulhatott ahhoz, ami ott történt, mert mindaz, ami Boszniában történik, saját tudatunkban történik. Nem mondhatjuk azt, hogy mindez tőlünk teljesen független lenne.
Egy másik jelenség, ami számunkra is fontos politikai tanulságként szolgálhat, hogy az emberek ott saját nehézségeikért másokat tettek felelőssé. Ebben az esetben történetesen egy másik nemzetiséget, más történelmi helyzetekben pedig az ellenségkép kisebbségekre irányult. Maga a mechanizmus azonban igen tipikus: ugyanazon alapul, mint amin a saját szellemi vakságunk is, nevezetesen hogy a nehézségek okát önmagunkon kívül keressük. Nem vagyunk hajlandóak szembenézni azzal, hogy saját nehézségeinknek mi magunk vagyunk az okai. Ehelyett hajlamosak vagyunk bűnbakot keresni — kívül vagy belül, keleten vagy nyugaton. Avagy azt várjuk, hogy mások húzzanak ki bennünket azokból a nehézségekből, amelyeket mi magunk hoztunk létre.
Mindez különösen fontos lehet a mai Magyarország számára. Az ilyen alternatívák mindig politikai választáson múlnak, s a mai magyar politikai helyzetben nagyon fontos, hogy végre felébredjünk a vágyálmokból, és hajlandóak legyünk a kérdést olyan oldalról vizsgálni, hogy hogyan hoztuk létre mi magunk ezt a helyzetet, és hogyan tudunk belőle mi magunk feltápászkodni. Ellenkező esetben itt is könnyen előtérbe kerülhet az az alternatíva — amit kapzsiságból, vagy hatalomvágyból sokan azonnal meg is lovagolnának —, hogy keressünk magunknak gyorsan egy ellenséget és essünk neki.
Éppen Bosznia példája mutatja, hogy az olyasfajta megoldások, amikor végletesen irtózunk a valósággal való szembenézéstől, csak tragikus véget érhetnek. A boszniai háborút nem lehet megnyerni. Bármi is lesz a kimenetele, valamennyi fél csakis hihetetlen veszteséget és szenvedést halmozott fel ebben a háborúban. Úgy érzem, ebben a vonatkozásban is az a helyes attitűd a részünkről, hogy megvizsgáljuk, mit tanulhatunk ezekből az eseményekből.
Buddha és Jézus
Kérdés: Az előbb a „bűnbak” szót használtad, amelyről keresztény társítások jutnak az eszünkbe. A kérdésem az, hogy Neked mint buddhistának mi a véleményed Jézus kereszthaláláról, és szerinted valóban megváltott-e bennünket valamilyen kollektív bűntől? Értelmezhető-e ez egyáltalán buddhista szempontból?
Válasz: Krisztust a buddhizmus — még a hagyományos buddhista iskolák is — nagyon magasrendű szentként ismeri el. Kereszthalálát az együttérzés és a részvét szinte emberfeletti áldozatvállalásaként értékeljük. Ez a buddhizmusban is alapvető érték, mert ezen keresztül valósul meg az emberek közössége.
Mi buddhisták azonban nem a bűnt állítjuk a középpontba, s elsősorban nem bűnösnek, hanem tudatlannak tekintjük magunkat. A bűnösség ugyanis rajtunk kívül álló, megváltoztathatatlan dolognak látszik, a tudatlanság viszont megszüntethető, és mi éppen azt kívánjuk hangsúlyozni, hogy romlottságunk ellen tenni lehet valamit. Úgy gondoljuk azonban, hogy ezt nem lehet mások helyett megtenni. Ebben az értelemben mi nem valljuk magunkénak azt az elgondolást, hogy Krisztus megfeszítése nyomán mi magunk is meg vagyunk váltva. Ha így volna, akkor másképp tapasztalnánk a dolgokat. Érezzük, hogy nem vagyunk megváltva, ám a megváltás lehetősége természetesen adva van.
Jómagam is sokat gondolkoztam ezen, mert a gyökereimnél bennem is csörgedezik keresztény forrás, és arra jutottam, hogy amit Krisztus tett, az a buddhista útnak is egy fázisa. Abban az értelemben váltott meg bennünket, hogy megmutatta, hogyan lehet megváltani önmagunkat. Felment a keresztre, és megfeszíttette magát. Ezzel megmutatta számunkra, hogy azáltal tudjuk magunkat megváltani, ha magunkra vállaljuk az emberiség szenvedését. Ezt tette ő maga is a kereszthalállal, amelynek során az emberiség helyett szenvedett. Nem váltott meg teljesen bennünket ezzel, de mindenesetre megnyitotta számunkra a szabadulás felé vezető utat: megmutatta, hogy nekünk is ezt kell tennünk. Valamennyien csak azáltal tudunk megszabadulni, ha önzésünkből, énünkből, egocentrikus szemléletünkből kitörve magunkra vállaljuk mások, sőt az egész világ szenvedését. Fel kell ismernünk, hogy ez a saját ügyünk, és hogy mindenkivel közösek vagyunk. Ezt lényegében maga Krisztus is megfogalmazta, amikor azt mondotta, hogy mindenki, aki őt követni akarja, vegye fel a maga keresztjét. Ha teljes mértékben megváltott volna bennünket, akkor nekünk már nem kellene felvenni a keresztet. Abban az értelemben váltott meg minket, hogy megmutatta, mit kell tennünk. Megtenni azonban nekünk magunknak kell, nekünk magunknak kell lépnünk és felvennünk a keresztet — mégpedig nem csupán önmagunkért, hanem mindannyiunkért.
Résztvevő: Krisztus egy helyütt olyat is mond, hogy „istenek vagytok”. A buddhizmusban is van egy olyan tanítás, amely szerint tökéletesek vagyunk, csak ezt nem tudjuk magunkról, s a cél az, hogy ezt a tudást elnyerjük.
Válasz: Mostanában olvastam egy számomra meggyőző kutatási beszámo-lót, amely azt próbálta kimutatni, hogy Krisztus tulajdonképpen buddhista szerzetes volt.2 Nem akarok részletekbe bocsátkozni; általában kritikus vagyok az ilyen modern elméletekkel szemben, de ez az írás meg tudott győzni. Nem tudom, valóban így volt-e, de tény, hogy lehet közös pontokat találni. A buddhizmusban is nagyon lényeges elemnek tartom, hogy az ember akkor tud áttörést végrehajtani saját tökéletessége felismerésének az irányában, ha eljut arra a pontra, amikor meghaladja saját egyéni megváltására irányuló törekvését, és fölismeri, hogy nem létezik az „én tökéletességem”, hanem csak mindannyiunk problémája van, és ezt kell megoldani. A kereszt felvételének megfelelő fázis a buddhista úton is létezik, egyszer ezen az úton is el kell jutni egy ilyen életszakaszba.
Kérdés: Nem hangzott el az előadásodban, de tudom hogy a programotokban szerepel a szeretet. Mit értetek szeretet alatt? A ti értelmezésetekben van-e ennek köze a megvilágosodáshoz?
Válasz: Ha körül akarnám írni, talán úgy lehetne fogalmazni, hogy a mi megközelítésünkben a szeretet az előbbi felismerésből táplálkozó életigenlés, mindennek az elfogadása és támogatása. Az első lépés tehát a felismerés, aminek a hatására az ember felveszi a keresztet és magára veszi a világ terhét. Ahelyett azonban, hogy ezen a ponton megállnánk, ebből egy aktív tudati mozdulat, vagy erőfeszítés következik: minden formának, lénynek, létezőnek az igenlése és elfogadása.
A lényeges különbség, ami a hétköznapi szeretetet a buddhista szeretet fogalmától megkülönbözteti, hogy ez utóbbi kizár mindenfajta ragaszkodást és birtokolni akarást. Ez a szeretet úgy fogadja el a másikat, ahogyan az van. Nem akar tőle semmit, még megmenteni sem feltétlenül akarja, noha mindent megtesz, amire annak szüksége van. Még azt se mondanám, hogy önzetlenül szeret, mert amikor az ember önzetlenül szeret, abban már valami erőlködés van jelen, valaminek a feláldozása. Ez a szeretet egyszerűen csak igenli a dolgokat úgy, ahogyan azok vannak. Ezek természetesen eszmények, s nem jelentik azt, hogy mi, buddhisták így tudunk szeretni. Ez az az eszmény, amire törekszünk.
A hétköznapi szeretetben sokszor még a vallásos emberek részéről is türelmetlenséget érezni: hátsó szándékok, énes indíttatások fedezhetők fel mögötte. Gyakran nem annyira tiszta és érdek nélküli, mint ahogyan az eszményi volna. Krisztus és a Buddha szeretete között azonban számomra nincs olyan nagy különbség, és a buddhizmusban is fontosnak tartjuk ennek kiművelését.
JEGYZET